Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-04 / 18. szám
„NEKEM CSELEKEDNEM KELL...’’ azokban a látvány egyeduralkodó. Rátelepszik az előadásra. — Pedig erről szó sem volt. Egyszerűen csak mindig erős igény élt bennem, hogy a színpadon vizuálisan, korszerűen fejezzem ki magam, s hogy színészeim megértsék-megérezzék e korszerűség követelményét. A tizenkilencedik század végén a fényképezés elterjedésével minden gondolkodó festőművész számára világossá vált, hogy soha többé nem dolgozhat úgy, mint korábban, a fotózás megjelenése előtt. Felmérték a veszélyt — amit a valóság tükrözésének új módja jelentette, s megtalálták rá a maguk válaszát. Sajnos a színház napjainkban szűklátókörűen nem mindig találja meg a megfelelő választ a mind látványosabb, formai bravúrokban tobzódó film, a gombnyomásra a legfantasztikusabb események képeit a szobánkba hozó televízió, s a mozinézési szokásainkat fenekestől felforgató videó kihívására. Az új és mind hatásosabb vizuális kábítószerekkel mindaddig egyenlőtlenül küzd a színház, amíg nem lel rá a maga, az egyszerű nézőt is lebilincselő érdekes közvetítő formáira és eszközeire. Vagyis a látványszínház nem más, mint üres és felületes kritikusi „találmány”, kifejezés. Nem létezik, mint ahogy a színész-, rendező-, írócentrikus színház sem. Vajon Csehov és Sztanyiszlavszkij színháza az íróé vagy a rendezőé volt? S Brook színháza rendező- vagy színészcentrikus-e? Szerintem csak szerves és szervetlen színházi képződményekről beszélhetünk. Szerencsés esetben alkotói találkozásokról, művészegyüttesekről, organikus összetartozásokról ... — Mindig vidéken dolgoztál. Nyilván jól látod a vidéki színházi léttel járó előnyöket és hátrányokat. — A vidéki színház bizonyos szempontból — önellátó lévén — kedvezőbb feltételekkel dolgozik a fővárosinál. Jobban kiépítheti a kapcsolatait, jobban támaszkodhat a saját technikai bázisára, saját maga készítheti — s nem egy központi műhely — a díszleteket, jelmezeket. Nincsenek raktározási gondjai. A 1985. január 1-től — mint erről már beszámoltunk — az egri Gárdonyi Géza Színház különvált a Miskolci Nemzeti Színháztól. Az önálló társulat létrehozásáig befogadó színházként működik. Igazgatójává — ez mostani találkozásunk apropója — a harmincöt éves Szikora Jánost, a fiatal magyar rendezőgárda rendkívüli tehetségű tagját nevezték ki. Pályája eddigi állomásai: Pécsi Nemzeti Színház (két év), győri Kisfaludy Színház, a prózai tagozat vezető rendezője (két évad), Miskolci Nemzeti Színház (két évad). A rendezői szerep mellett gyakran az átdolgozóét is felvállalja. Újabban mind többször produkciós díszletét is maga tervezi; izgatja a zenei rendezés is. A szakma és a színházértők már főiskolai évei alatt figyeltek rá, felfedezték. A közönség és ez színházi életünkben kivételes rangnak számít — elsősorban miatta, a rendező kedvéért vált jegyet a produkcióra. Rendezései elkötelezettségről, következetességről vallanak, szerves gondolati egységbe illeszkednek. Stílusát képszerűség, tökéletesen kidolgozott látvány és színészi játék, a zene hangsúlyos szerepe, költőiség jellemzi. A forma megújítására törekszik. Arra, hogy a mozgás, a zene, a szöveg elemeinek szintéziséből sajátos nyelvet, jelrendszert teremtsen, s annak segítségével bonthassa ki minél adekvátabban, s ugyanakkor minél egyénibb módon a mű lényegét, hangulatait és atmoszféráját, a szöveg rejtett összefüggéseit. — Hogyan osztanád fel eddigi pályádat? — Három, élesen elkülöníthető szakaszra: a pécsire, a győrire és a miskolcira. A különböző városok nemcsak helyszínváltozást jelentettek, de nyomot hagytak rendezői stílusomon is. Miközben ösztönösen alkalmazkodtam egyegy színház és miliő emberi adottságaihoz, önmagam belső töltéseihez, észrevétlenül, de nagyon jól megkülönböztethetően másképp rendeztem. Az első periódusomat a robbanás időszakának nevezném. A főiskolai évek alatt nagyon sok és különféle hatás ért. Óriási tettvággyal töltekeztem fel, sokat utaztam, nagyhatású helyi pénzforrásokból —el-8 színházi szakemberekkel (például Peter Brook, Eugenio Barba) ismerkedtem meg, külföldi színházi szemináriumokon vettem részt. A felgyülemlett rengeteg energiát még főiskolásként Déry Óriás csecsemőjének pécsi megrendezésével sikerült „kiönteni” magamból, kifejezni akkori önmagamat. Jól fogadott, szerencsés indulás volt. Még ez a kezdeti lendület vitt el Kafka Perének, Beckett Az utolsó tekercsének, s Boris Vian Birodalomépítőkjének színpadra állításáig. A második korszakom a robbantásé volt, a színházi útkeresésé, az experimentális munkáké. Miskolcon pedig korábbi formabontó előadásaim, a modern drámairodalom interpretációja után visszatértem, vagy megérkeztem a klasszikus darabokhoz, a klasszikus formavilághoz. Most ez izgatott különösen, szinte lubickoltam ebben a formában. Emellett bizonyítani is akartam a magam számára, hogy ezt is tudom csinálni. Hogy eddig, s feltételezhetően ezután se fogok belekényszerülni egyetlen stílusba, irányzatba se, azokat lehetőségként, gazdagságként tudom megélni és hasznosítani. Az „állomáshelyek” szerinti periodizációt mindamellett kicsit erőltetettnek gondolom. Rendezéseim között jó néhányat egymás szellemi rokonainak érzek, függetlenül attól, hogy más-más színházban születtek. Például Ibsen: Tenger asszonyának pécsi, s Krleza: Agóniájának három évvel későbbi, miskolci előadásai, egymás testvérei. Vagy Goldoni: Nyári kalandozások (Győr) és (vendégként Szolnokon) Beaumarchais: Figaró házassága rendezéseim rokoníthatók egymással. Láthatatlan, de nagyon erős szálak fűzik össze az óriáscsecsemő és Hrabal: Bambini di Prága előadásomat is. S ugyanakkor akadnak olyan rendezéseim — Nádas: Takarítás. Shakespeare: Rómeó és Júlia —, amelyek feltételezhetően leendő munkáim előfutárai. — Avantgarde rendezőnek tartod-tartottad magad? — Nem. Legfeljebb volt időszak, amikor az avantgarde művek érdekeltek a legjobban, ma pedig másmilyenek. Tehát nem léptem vissza, nem kötöttem kompromisszumot. Egyszerűen csak — nyitottságomból következően — alakultam és változtam. A kultúra számomra egyébként is kimeríthetetlen gazdagságot jelent. Leszűkítésnek tartanám mindig ugyanazt csinálni, mindig ugyanazt a részletet ragadni meg. — Érzésed szerint: bukott-e megrendezésed? — Nem. — És a híres-hírhedt győri Hamlet? — Az elsősorban Bódy Gábor produkciója volt. — Társrendezőként te jegyezted ... — Rég vágytam arra, hogy közösen rendezhessek valakivel. Bódyt enciklopédikus hajlama, szintetizáló törekvése, s hozzám hasonló minden iránti nyitottsága miatt nagyon jelentős alkotónak tartom, ezért nem csináltam hiúsági kérdést abból, hogy a rendezés primátusa az övé maradjon. S ha eredményében, fogadtatásában a Hamletunk alatta is maradt várakozásunknak, kollégiális szellemét tekintve állítom, úttörő vállalkozásnak számít. — Mi inspirál egy-egy dráma színpadi megvalósítására: a szöveg, vagy az abból kibontható látvány, látomás? — Számomra a rokonságok, a vegyülések a meghatározóak. A drámából érkező impulzusokat felerősítem magamban, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan módon zenei, képzőművészeti, irodalmi benyomásokkal, élményekkel, emlékekkel vegyítem, így — ezzel az alkotási mechanizmussal — alakul ki bennem az előadás képe. A dráma kiváltotta hatás gyakran személyes. Sokszor nem a darab minősége, értékei ragadnak meg, nem az, hogy jól, hatásosan színpadra lehet-e állítani, hanem kialakul bennem egyfajta rokonságérzet, affinitás az íróval. S aztán egy idő múlva kezdem mélyen megismerni és megérteni a műveit, a felfogását, életszemléletét. Elkezdem keresni a lényünkben, gondolkodásmódunkban, érzéseinkben meglevő közös vonásokat. Ezek lehetővé teszik és megkönnyítik a „találkozásunkat”. — Rendezéseidet nem egyszer érte a vád, hogy