Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-10 / 32. szám
mert ők érthetően nem sokat adtak a kicsit is kulturáltabb életberendezkedésre. De ült ott velünk „stabil ember” is. Egy gyilkos például. Úgy harminc év körüli lehetett. Segédkezett a szeretőjének a férje feldarabolásában, aki egy hentes volt, és történetesen a cellatársam főnöke. Ez a gyilkos, lévén az anyanyelve lengyel, csak törte a magyart, és nagyon szeretett volna magyarul megtanulni. Ez imponált nekem. A tanárává szegődtem. Petőfi-verseket tanítottam; a különlegesebb szavakat megmagyaráztam neki. Számomra is nagy iskola volt. — Nyilvánvalóan még sok-sok lapja van emlékezetben börtönnaplódnak. Mikor szabadultál? — 1951 januárjában. Huszonöt éves fejjel. És ismét tanácstalanul, mint 1945- ben, amikor hazajöttem. Találkoztam régi jó barátommal, Görgey Gáborral. Elmondta, kidobták a bölcsészkarról hasonló okokból, mint engem a főiskoláról. Szerény pénzkereseti célból elment statisztálni a Nemzetibe. Roppant segítőkész volt, engem is behozott. Együtt statisztáltunk Háy Gyula darabjában, Az élet hiújában. No, számomra ez nem sokáig tartott. Fölhívatott a színház személyzetise, és közölte: rovott múltú egyén még statisztaként sem léphet a Nemzeti deszkáira. Megpróbálkoztam más színházaknál. A Madách Színházban akkor léptem fel először olyan darabban — a címére már nem emlékszem —, amelynek a főszerepét Tolnay Klári játszotta. Remélhettem-e én, jelentéktelen kis statiszta, hogy eljön még az idő, amikor főszerepeket játszhatok az oldalán. Aztán visszakerülhettem mégis a Nemzetibe. A Bánk bán tömegjeleneteiben vettem részt. Akkor tudtam meg öreg statisztatársaim kesergéseiből, hogy a statisztálás egy színészéletnek nem csak a kezdete, hanem a vége is lehet. Különben is nehéz idők jártak ránk. Anyámat kitelepítették. És rokonságomnak nem egy tagját. Görgeyéket szintén. Úgy láttam, ilyen körülmények között le kell mondanom a színipályáról. — Újból így láttad? — Mi lelkesített volna? Tudod, mi járt a fejemben? A börtönben összekerültem egy cipőfelsőrészkészítővel. Megragadóan mesélt nekem szakmája szépségeiről. Arra gondoltam: miért ne lehetnék cipőfelsőrész-készítő? De egyéb foglalkozási lehetőségeket is latolgattam magamban, miközben bejártam statisztálni a Nemzetibe. — Tartottál te is a kitelepítéstől? — Megvolt rá minden esélyem, mivel az apósom az előző rendszerben exponált ember volt. A Gamma gyár tulajdonosa. De mi hárman, a feleségem, én és a kisfiam nyomorúságos körlemények között társbérletben laktunk a Pozsonyi úton,így hát nem jöttek értünk. — Kezdted hinni, hogy mégsem kell pályát változtatnod? — Az egy megmagyarázhatatlan pillanat műve volt. Egy nap a Nemzeti próbatábláján felhívást tettek közzé. Hírül adták, hogy a színház vezető művészei partnerséget vállalnak statisztákkal, akik így alkalmat kapnak, hogy képességvizsgát tehessenek egy szakszervezeti bizottság előtt. Akik beválnak, hivatalos működési engedélylyel statisztálhatnak tovább. Közömbösen böngésztem. Nem érdekel. Engem a színpad már semmivel sem kecsegtet. Elmentem a hirdetmény előtt egy nap, két nap, három nap ... Talán a negyedik nap megállított egy belső hang: Mi történhet? Próbálkozz meg vele! Feliratkoztam Szörényi Évához a Bánk bán Melinda Ottó jelenetére. A következő Bánk bán-előadáson jön hozzám az öltöztetőnője: — Szörényi művésznő hívatja. (Folytatjuk) Görgey Gábor hozott be statisztának a Nemzeti Színházba. Az elmúlt szezonban két darabjában is játszottam. A Madách Kamarában a Galopp a vérmezőnben (a képen előtérben Piros Ildikó) és a Játékszínben a Komámasszony, hol a stukker?-ben „Feliratkoztam Szörényi Évához a Bánt bán Melinda— Ottó jelenetére” — Abban az előadásban, amelyben akkor statisztáltam, ezt a két szerepet Szörényi Éva és Kállai Ferenc játszotta