Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-17 / 33. szám

ábrázolásában láthatta a közönség. Szentgyörgyiről elterjedt az egymást váltó igazgatók között: „Pista bácsi marad kis gázsira is, nem hagyja a házát, szőlőjét.” Így az­után a legnagyobb színész­nek volt talán a legkisebb fizetése. Pataky József Kolozsvár­ról a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződött. 1938- ban ünnepelték negyedszá­zados tagságát. Németh Antal igazgatóval többször is tárgyalt, amíg megálla­podtak, hogy milyen da­rabban milyen szerep le­gyen a jutalomjátéka. A Csikós című népszínműben Marci számadót játszotta. Gál Gyula méltatta a jubi­lánst, aranygyűrűt kapott, a tagoktól ezüsttálcát és egy diplomát a színház va­lamennyi művészének alá­írásával. Hosszú életének legszebb kritikáját Krúdy Gyula tömörítette egyetlen mondatba: „Ez a horgas­fejű aktor egyenesen Dé­ryné korából jött, hogy el­andalítson.” A horgasfejű aktor em­lékezései, tárcái, anekdo­tákkal oldott elbeszélései egy időben rendszeresen megjelentek nyomtatásban az egyik napilap vasárnapi kulturális mellékletében, de publikált az Ignotus szerkesztette Nyugatban is. „Magvetés — aratás’” jel­igével részt vett az Orszá­gos Színészegyesület Igaz­gatótanácsa által kiírt Hal­mos Izor-féle pályázaton, és a „Magyar színészet tör­ténete 1790—1890” című munkájával elnyerte az el­ső díjat. A Táltos kiadó kö­tete ma már könyvritka­ságnak számít. Nem volt rest, hogy éle­tének történetét papírra vesse. Egy nagyalakú al­bumszerűségben, több száz gépelt oldalon, élvezetes stílusban foglalkozik csa­ládjával, pályatársaival, élete nyolcvanhárom esz­tendejének fontosabb ese­ményeivel, sikerekkel és bukásokkal, a dokumentu­mok hitelességével, dátu­mokhoz kötötten egyúttal a kor pontos rajzát adja. A Csokonai utcai mű­helyházban tárolt anyag volt az alapja az Emke­­házban kialakult múzeum­nak a harmincas években. A második világháború alatt Pataky József Dénes fia, aki a Szépművészeti Múzeum munkatársa volt, Pannonhalmára, az apát­ságba menekítette mindkét intézmény kincseit. Vissza­került minden, csak Jászai Mari heverőjével és karszé­kével nem tudott elszámol­ni a múzeum becsületes őre, lába kelt az ostrom alatt, végül az is meglett. Pataky Józsefet 1947-ben nyugdíjazták. Akkor adta át a gyűjteményt részben a Nemzeti Múzeumnak, részben a Széchényi Könyv­tárnak. Fia, dr. Pataky Jó­zsef orvos, ma itt él a Le­nin krt. 2-ben a három­­szobásra leválasztott la­kásban, és ami édesapja idejében Turay Mihály kar­nagy zenetára volt, ma is­mét eredeti és praktikus célt szolgál, mellékhelyiség. A falon fegyvergyűjte­mény, legszebb darabja az ulánus tábornok ükapa lo­vassági kardja. A másik szobában Shakespeare-t áb­rázoló olajfestmény, a ne­ves színész, Gabányi Árpád munkája, Gabányi spiritisz­ta volt. Megidézte a nagy drámaíró szellemét, és — mint mondta — annak alapján készítette el a portrét. Egy nagy óezüst babér­­koszorúnak minden egyes levelére rágravírozva a Ko­lozsvárott játszott szerepek neve és darabok címe. — Ha kiürült a család pénztárcája, ezt vitték elő­ször zálogba — mutat rá dr. Pataky. Felhívja a figyelmemet egy aranyozott keretbe foglalt páholytükörre és egy oszlopfőtöredékre. — Édesapám adott érte húsz koronát a munkások­nak, amikor lebontották a régi épületet. Kezembe adja Katona József Bánk bánja első ki­adásának foszladozó, ceru­zahúzásokkal és rendezői instrukciókkal meggyötört példányát. A harmadik szobában katonás rendben sorakoz­nak a színháztörténeti és életrajzkötetek, fölöttük a jubileumi diploma olyan aláírásokkal, amelyet így, egy lapon, a szenvedélyé­vel megáldott vagy meg­vert autogramgyűjtő, ál­mában sem láthatott. Jegyzetei között találtam egy Krúdy-idézetet: „A Nemzeti Színház tagjai szent emberek, akiket isten különös kegyelméből kül­dött a magyar földre.” Pa­taky József a Nemzeti Szín­ház tagja volt, és ezek sze­rint szent ember. Jómagam úgy emlékszem rá, hogy növendékgyerkőc koromban időnként feltűnt enyhén hajlott szálfater­mete, keveset lépett fel, és mialatt Németh Antal, Nagy Adorján, Abonyi Ti­vadar, vagy Szilassy Gyula rendezett a „világot jelen­tő deszkákon”, Pataky Jós­ka bácsi az agg Szilágyi Lajossal vívta a sivár tár­salgóban véget nem érő sakkcsatáit, és közben ke­délyesen bosszantgatta partnerét: Jaj, de jól já­ com-com­­com-com. Jaj, de jól já­­com-com-com-com. A többi szent fél emelet­tel feljebb játszott. A szín­padon­ valaki ennyire belülről is láthas­son . . . Komolyan mondom neked, ed­dig még egyik férjem sem ismert eny­­nyire.. . Igaz, író férjem még nem volt. .. És aztán erre jönne a nagy poén, az áldás, a mindent aranyba borító, huncutkás, szemérmes és mégis me­leg kacérkodás, a poénnak álcázott vallomás: — Eddig . . . Ezzel szemben belép a büfébe a tit­kárnő. Tisztelettel és határozottan ne­vén szólítja a szerzőt. A direktor úr szeretettel várja odafent a dolgozó­­szobájában ... Kezdenek tehát elrendeződni a dol­gok. A szerző felhörpinti a kávéját, és indul. A házában még érzi azért, hogy valamelyest emelkedett az ázsiója a büfé közönsége szemében az iménti mélyponthoz képest. „Azért ez mégiscsak valaki” — gondolják töb­ben. S a szerző pedig érzi ezeket a gondolásokat. Igaz, ő most sokkal inkább abba az öltözőbe menne fel, de nem lehet. A titkárnő nem tágít mellőle. Liftet is hoz. És be nem áll a szája. Valami el­ragadtatásról beszél, ami elöntötte az egész színházat. Ilyen itt még nem volt. Egy zseniális darab született, amelyet zseniális rendező fog meg­rendezni, zseniális színészekkel. Ő csak tudja, hiszen a harmadik felvo­nást ő gépelte, maszekban, mert a gépírónő nem bírta volna. És akkor még a szerepezést is ő maga végezte. Az egész darabot ő szerepezte. S itt most megint meg kell állni egy pillanatra. Ez megint egy olyan szóömleny, amit a gyakorlatlan szer­ző hajlamos készpénznek venni. Ám, aki tudja, hogy milyen nehéz és mi­lyen gondosságot kívánó munka egy darabot kiszerepezni, azaz minden egyes szereplőnek végszavakra bont­va kigépelni a szerepét, az azt is tud­ja, hogy így a világ legjobb darabját is egy életre meg lehet utálni. És kü­lönben is: egy szerep kiírva, végsza­vak után egymás alá rakosgatva olyan, mint egy döglött madár az út szélén. Eltaposott szárnyak, lekókadt fej. Aki tehát a darabot kiszerepezi, annak jó véleménye nem is lehet a műről. Az csak a száraz, béna szár­nyakat látja. Mégis, mint mond a szerző a titkár­nőnek a liftben? — Maga túloz, Irénke (Mancika, Gizike . .. etc.). A direktor viszont nem túloz. Me­leg, férfias kézszorítás. Mélyen a szer­ző szemébe néz, és nyomatékkal ko­nyakot kér be. A szertartásnak, azon felül, hogy megtörténik, hogy kifejezi az egész színház mélységes tiszteletét a szerző iránt, még két sarkpontja van. A direktor beszámol egy sejtel­mes telefonálásról, amely ma reggel történt. A hívó fél egy magas fél volt. Lehet, hogy nem is élő személy, ha­nem csak egy hang, amelyik illetékes hely nézeteit tolmácsolta. Illetékes hely nagyon örül ennek a próbakez­désnek, és csak annyit kötött a direk­tor lelkére, hogy vigyázzon. Nagyon vigyázzon. Ezt ő — a direktor — jó jelnek tartja. Nem az intést, hanem a figyelmességet. Azt, hogy odafent ennyire számon tartják a dolgot. Ez az egész színháznak is sokat jelent. A másik dolog egy kínos ügy. Talán már hallotta a szerző. Egy vis major. Nem volt más választása a színház­nak. Neki, igen. Neki, a női főszerep­lőnek ma este be kell ugrania. Kü­lönben elmaradna az előadás. A 128. S ez pedig, ebben a szorító gazdasági helyzetben ... Ezt meg kell értenie a szerzőnek, ő tudja, milyen fájdalmas ez egy szerzőnek, ha a női főszereplő, akire a szerepet írta, nincs jelen, amikor felolvassa művét. De hát nem volt más választás. És itt lángoló szavak következnek a művésznő hősies önfeláldozásáról. Hogy micsoda kincs­e a színháznak. Milyen nagyszerű ember. Senki más nem tudná a világon ezt az öregasz­­szonyszerepet ilyen erőteljes fiatal nő létére egy nap leforgása alatt meg­oldani. Jöjjön el a szerző este az elő­adásra és dobjon fel egy csokor virá­got. Neki. — Estére hőst avatunk! 13

Next