Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-27 / 30. szám

SZÍNHÁZ VÍZKERESZT Jó ideje divat lett a Víz­­keresztet sötét színekben látni, keserű vígjátékként láttatni. Illyria sokáig fel­hőtlen világa fölé komor felhőket tornyosítani. Az el­­feketült ég shake­spear­e-i igazságot mutat, ha a szín­ház végiggondolt és követ­kezetes — logikájában és játékában. Divat lett Jan Kott olva­satában fogalmazni szín­padra a Vízkeresztet. Pedig nem biztos, hogy az eszté­tának mindig igaza van. Ám, ha a színház hitele­síteni tudja az elemző gon­dolkodásmódját, lelke raj­ta. Jan Kott a Vízkereszt kapcsán a nemek meta­morfózisáról szól. Arról, hogy a Vízkereszt hőseinek: „A hercegnek, Violának, Olíviának nincs jelleme, üresek, csak a szerelem töl­ti be őket. Nincs önálló lé­tük. Csak kölcsönös vonat­kozásaikban és csak ezeken a vonatkozásokon keresztül léteznek.” Éry-Kovács And­rást, a szolnoki nyári szín­ház előadásának rendező­jét e fedezet nélküli értel­mezés ragadta meg. Hisz épp Shakespeare-nél igazol­ható nagyon nehezen a jel­lem- illetve személyiség­nélküliség elmélete. Ha a Vízkereszt kapcsán meta­morfózisról szólunk, úgy épp a személyiség átformá­lódását érzékelhetjük. A nemek cseréje: forma, a személyiségé: tartalom. Éry-Kovács András elő­adásában nincsenek jelle­mek, s nincsenek szemé­lyiségek. Csak modorok vannak. Orsino, Illyria her­cege nehézkes angolsággal előadott drámaindító sza­vai, melyeket a gyöngéb­bek kedvéért elismétel ma­gyarul, mi egyéb, mint sznob modorosság. Különö­sen abban a túlkarikírozott szenvelgést és erőltetett szenvedést mutató stílus­ban, ahogy Balkay Gézá­val az értelmezés előadat­ja. Pedig ez a monológ na­gyon fontos: hangulatot te­remt. Nem csak előadójáét, az országét is. A dekadens unalmat, a szenvelgést, a puhányságot mutatja, ön­magában is. Kár manírok­­kal megfosztani hitelétől. Pedig Balkay mindvégig csak rossz külsőségekben élő, teátrális Orsinója ad­ja meg az előadás alaphang­ját. Őt imádja sóvárgón, már­­már féltékeny haraggal Cu­­rióként Horváth László At­tila. Miként mindenki min­denkiért epekedik ebben az előadásban, függetlenül nemétől vagy épp annak el­lenére — már-már követ­hetetlenül. Persze, hogy lehet utalás erre S­ha­kes­­peare-nél, ami Antoniót (Somody Kálmán formázza) illeti. De ez még nem je­lenti azt, hogy mindenkire vonatkoztatható. Zala Márk Malvoliója nevetséges ugyan, de kép­telen a félelmetességnek azt az erejét megmutatni, ami fontossá tehetné ala­kítását. Kátay Endre Böf­­fen Tóbiása értelmetlen handabandázásával egy népszínműből tévedt Shakespeare színpadára. Méhes László Nemes Ke­szeg Andrása jellegtelenül ügyetlenkedik. Nagy Sán­dor Tamás Feste, a bohóc szerepében nehezen boldo­gul helyzetével, szerepével és lábának logikátlan fél­­recsatolgatásával. Mert az előadásban valamennyi szereplő más stílusban és modorban játssza azt, amit „jellem nélküli” figurájá­ról képzel. Egri Márta tombol és csapkod, de az asszonyi szenvedélyből, amely a pózra készteti, alig ért meg valamit. A sivalkodás a jel­­lemvonása Szoboszlai Éva Máriájának. Gonosz kis méregkeverő, aki kinek az ölében, kinek a csókjában találja meg élvezeteit. De hová lett Mária természe­tessége, amellyel a dekadens világban emberi arcot mu­tatna, célba véve épp a leg­veszélyesebbet, Malvoliót? Egri Kati az egyetlen ezen a színpadon, aki úgy játssza el Viola színeválto­zásait, hogy megérezteti, akár egy másik, következe­tesen értelmezett, fölépí­tett előadásban is meg tud­ná mutatni a lány személyi­ségét, s nem csak látszóla­gos vonatkozásait. Éry-Kovács András ma­gatervezte díszletében mo­dorok, formák, stílusok kergetőznek — személyisé­gek híján — helyenként le­lassított tempóban. A stílus nélküli, hol sokat sejtető, hol csak illusztratív zenei kíséret (zene: Cserepes Ká­roly, a dalok szerzője ugyan­csak Éry-Kovács András) tovább erősíti a rendezői elképzelés határozatlansá­gát. Nem a sötét tónusok a hibásak. Létük hiteles a komédiában. Az erőszakolt, kimódolt, ám következet­len koncepció bosszulja meg magát. A shakespeare-i „csomó" nem csak Violá­nak, a rendezőnek is „túl keménynek" bizonyult. Róna Katalin Nem mindegy, mit — il­letve kit — hagy maga után egy király. Ez is, mint min­den lépése, államérdek függvénye. Nevetni, sírni, házasodni, meghalni is csak akkor és úgy lehet neki, ahogy azt az állam érdeke megkívánja. Sorsa az or­szág sorsa, ha házasodik, vele az ország házasodik, megmaradása vagy halála az ország megmaradását vagy halálát jelentheti. Hi­szen történelmünkben min­dig a lét-nemlét szintjén ítéltettek meg a politika lépései. A túlélést ígérő drá­ga kompromisszumok és a nemzethalál kockázatát hordozó szembenállás között egyensúlyoztak István óta az ország vezetői, hol ügye­sen, hol ügyetlenül. Szabó Györgyöt új drá­májában egy ügyetlen ki­rály, Kun László érdekli. László az utolsó előtti Árpád-házi király. Sze­rencsétlen sorsa előreve­títi az uralkodó család ki­halását és az azt követő anarchiát. Gyermekfejjel királyt és férjet c­sináltak belőle. De ő nem akar mad­zagon rángatott bábu len­ni, hanem szabad, függet­len ember. Kamaszos öntu­datra ébredése a rá és az országra kimért kényszer­­pálya elleni öngyilkos lá­zadás. „A történelmi szö­vetséget kell szem előtt tartanunk” — mondják a magyar urak és az egyház. „Szövetséges” utódot akar­nak, és Lászlót összezárják országérdekek által kiosz­­­tott feleségével, Izabellával (Kováts Adél). De ő ágya­­sát-szerelmesét, a kun Ediát (Fazekas Zsuzsát) választja, és ezzel saját ha­lálos ítéletét írja alá. Kun László magyar király kis­szerű, groteszk szabadsága kimerül abban, hogy nem fekszik össze feleségével, és nem hagy maga után utó­dot. Az ország sorsát megha­tározó kérdéseket tehát akár egy nászi ágyon is meg lehet fogalmazni, vél­te joggal az író. A szerzői szándék a remekül meg­választott történelmi pil­lanat ellenére nem valósul meg következetesen a da­rabban. A drámaírók egyik fő gondja az, hogy a szük­séges információkat és a drámai alaphelyzetet hite­les egységbe gyúrják. (Mi történt, mielőtt a néző el­foglalta a helyét, illetve az első szereplő belépett, mi történik másutt, miközben mi a nászi ágyat vagy a ki­rályi trónt látjuk . ..) Ezt az egységet nem mindenütt sikerült Szabó Györgynek megteremtenie. Többszörös expozíciók — történelmi ismertetések — és valódi emberi szituációk váltogat­ják egymást. A szereplők sokszor azért beszélnek-be­­szélgetnek, hogy a nézőté­ren ülőket informálják olyasmiről, amit ők maguk jól tudnak. A beszédes öreg pap (Pataky László) és a királyi káplán (Jordán T)- KUN LÁSZLÓ SZERELMEI KUN LÁSZLÓ SZERELMEI (Gyulai Várszínház), Máté Gábor és Kováts Adél

Next