Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-27 / 30. szám
SZÍNHÁZ VÍZKERESZT Jó ideje divat lett a Vízkeresztet sötét színekben látni, keserű vígjátékként láttatni. Illyria sokáig felhőtlen világa fölé komor felhőket tornyosítani. Az elfeketült ég shakespeare-i igazságot mutat, ha a színház végiggondolt és következetes — logikájában és játékában. Divat lett Jan Kott olvasatában fogalmazni színpadra a Vízkeresztet. Pedig nem biztos, hogy az esztétának mindig igaza van. Ám, ha a színház hitelesíteni tudja az elemző gondolkodásmódját, lelke rajta. Jan Kott a Vízkereszt kapcsán a nemek metamorfózisáról szól. Arról, hogy a Vízkereszt hőseinek: „A hercegnek, Violának, Olíviának nincs jelleme, üresek, csak a szerelem tölti be őket. Nincs önálló létük. Csak kölcsönös vonatkozásaikban és csak ezeken a vonatkozásokon keresztül léteznek.” Éry-Kovács Andrást, a szolnoki nyári színház előadásának rendezőjét e fedezet nélküli értelmezés ragadta meg. Hisz épp Shakespeare-nél igazolható nagyon nehezen a jellem- illetve személyiségnélküliség elmélete. Ha a Vízkereszt kapcsán metamorfózisról szólunk, úgy épp a személyiség átformálódását érzékelhetjük. A nemek cseréje: forma, a személyiségé: tartalom. Éry-Kovács András előadásában nincsenek jellemek, s nincsenek személyiségek. Csak modorok vannak. Orsino, Illyria hercege nehézkes angolsággal előadott drámaindító szavai, melyeket a gyöngébbek kedvéért elismétel magyarul, mi egyéb, mint sznob modorosság. Különösen abban a túlkarikírozott szenvelgést és erőltetett szenvedést mutató stílusban, ahogy Balkay Gézával az értelmezés előadatja. Pedig ez a monológ nagyon fontos: hangulatot teremt. Nem csak előadójáét, az országét is. A dekadens unalmat, a szenvelgést, a puhányságot mutatja, önmagában is. Kár manírokkal megfosztani hitelétől. Pedig Balkay mindvégig csak rossz külsőségekben élő, teátrális Orsinója adja meg az előadás alaphangját. Őt imádja sóvárgón, mármár féltékeny haraggal Curióként Horváth László Attila. Miként mindenki mindenkiért epekedik ebben az előadásban, függetlenül nemétől vagy épp annak ellenére — már-már követhetetlenül. Persze, hogy lehet utalás erre Shakespeare-nél, ami Antoniót (Somody Kálmán formázza) illeti. De ez még nem jelenti azt, hogy mindenkire vonatkoztatható. Zala Márk Malvoliója nevetséges ugyan, de képtelen a félelmetességnek azt az erejét megmutatni, ami fontossá tehetné alakítását. Kátay Endre Böffen Tóbiása értelmetlen handabandázásával egy népszínműből tévedt Shakespeare színpadára. Méhes László Nemes Keszeg Andrása jellegtelenül ügyetlenkedik. Nagy Sándor Tamás Feste, a bohóc szerepében nehezen boldogul helyzetével, szerepével és lábának logikátlan félrecsatolgatásával. Mert az előadásban valamennyi szereplő más stílusban és modorban játssza azt, amit „jellem nélküli” figurájáról képzel. Egri Márta tombol és csapkod, de az asszonyi szenvedélyből, amely a pózra készteti, alig ért meg valamit. A sivalkodás a jellemvonása Szoboszlai Éva Máriájának. Gonosz kis méregkeverő, aki kinek az ölében, kinek a csókjában találja meg élvezeteit. De hová lett Mária természetessége, amellyel a dekadens világban emberi arcot mutatna, célba véve épp a legveszélyesebbet, Malvoliót? Egri Kati az egyetlen ezen a színpadon, aki úgy játssza el Viola színeváltozásait, hogy megérezteti, akár egy másik, következetesen értelmezett, fölépített előadásban is meg tudná mutatni a lány személyiségét, s nem csak látszólagos vonatkozásait. Éry-Kovács András magatervezte díszletében modorok, formák, stílusok kergetőznek — személyiségek híján — helyenként lelassított tempóban. A stílus nélküli, hol sokat sejtető, hol csak illusztratív zenei kíséret (zene: Cserepes Károly, a dalok szerzője ugyancsak Éry-Kovács András) tovább erősíti a rendezői elképzelés határozatlanságát. Nem a sötét tónusok a hibásak. Létük hiteles a komédiában. Az erőszakolt, kimódolt, ám következetlen koncepció bosszulja meg magát. A shakespeare-i „csomó" nem csak Violának, a rendezőnek is „túl keménynek" bizonyult. Róna Katalin Nem mindegy, mit — illetve kit — hagy maga után egy király. Ez is, mint minden lépése, államérdek függvénye. Nevetni, sírni, házasodni, meghalni is csak akkor és úgy lehet neki, ahogy azt az állam érdeke megkívánja. Sorsa az ország sorsa, ha házasodik, vele az ország házasodik, megmaradása vagy halála az ország megmaradását vagy halálát jelentheti. Hiszen történelmünkben mindig a lét-nemlét szintjén ítéltettek meg a politika lépései. A túlélést ígérő drága kompromisszumok és a nemzethalál kockázatát hordozó szembenállás között egyensúlyoztak István óta az ország vezetői, hol ügyesen, hol ügyetlenül. Szabó Györgyöt új drámájában egy ügyetlen király, Kun László érdekli. László az utolsó előtti Árpád-házi király. Szerencsétlen sorsa előrevetíti az uralkodó család kihalását és az azt követő anarchiát. Gyermekfejjel királyt és férjet csináltak belőle. De ő nem akar madzagon rángatott bábu lenni, hanem szabad, független ember. Kamaszos öntudatra ébredése a rá és az országra kimért kényszerpálya elleni öngyilkos lázadás. „A történelmi szövetséget kell szem előtt tartanunk” — mondják a magyar urak és az egyház. „Szövetséges” utódot akarnak, és Lászlót összezárják országérdekek által kiosztott feleségével, Izabellával (Kováts Adél). De ő ágyasát-szerelmesét, a kun Ediát (Fazekas Zsuzsát) választja, és ezzel saját halálos ítéletét írja alá. Kun László magyar király kisszerű, groteszk szabadsága kimerül abban, hogy nem fekszik össze feleségével, és nem hagy maga után utódot. Az ország sorsát meghatározó kérdéseket tehát akár egy nászi ágyon is meg lehet fogalmazni, vélte joggal az író. A szerzői szándék a remekül megválasztott történelmi pillanat ellenére nem valósul meg következetesen a darabban. A drámaírók egyik fő gondja az, hogy a szükséges információkat és a drámai alaphelyzetet hiteles egységbe gyúrják. (Mi történt, mielőtt a néző elfoglalta a helyét, illetve az első szereplő belépett, mi történik másutt, miközben mi a nászi ágyat vagy a királyi trónt látjuk . ..) Ezt az egységet nem mindenütt sikerült Szabó Györgynek megteremtenie. Többszörös expozíciók — történelmi ismertetések — és valódi emberi szituációk váltogatják egymást. A szereplők sokszor azért beszélnek-beszélgetnek, hogy a nézőtéren ülőket informálják olyasmiről, amit ők maguk jól tudnak. A beszédes öreg pap (Pataky László) és a királyi káplán (Jordán T)- KUN LÁSZLÓ SZERELMEI KUN LÁSZLÓ SZERELMEI (Gyulai Várszínház), Máté Gábor és Kováts Adél