Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-17 / 33. szám

Volt a Nemzetinek egy olyan tagja, aki mániáku­san és önfeláldozóan gyűj­tötte az ország első szín­házának emlékeit. Pataky József színművész a Nem­zeti Színház Múzeumának és Könyvtárának őre. Az Emke-ház harmadik eme­letének öt szobájában he­lyezte el a plakátokat, fényképeket, súgópéldányo­kat, nagyjaink szerepeinek néhány ruhadarabját, kel­lékét és bútorát. Ódry Árpád növendék­társa volt a Színművészeti Akadémián. Abban az év­folyamban, amelyben né­hány hónapig Trebitsch Ig­nác is tanulta a jellemáb­rázolás alapelemeit, hogy azután hosszú évtizedekig rivaldafény helyett a nem­zetközi kalandorvilág sztár­jaként tündököljön, mint két keresztyén egyház pap­ja az angol parlament kép­viselője, egyszerre több nagyhatalom számára kém­kedő ügynök és végül, mint Csao Kung buddhista bonc. Pataky József tanára volt Ujházy Ede, aki természe­tes egyszerűséggel elsőként szólalt meg hazai színpa­don, de bizony elbóbiskolt az óráin és csak a fals han­gokra kapta fel a fejét, hogy kedvenc szavajárásá­­val lemarházza színészina­sait. Pataky József látta a mil­lenniumi ünnepségekre Bu­dapestre érkező Ferenc Jó­zsef császár-királyt és fé­nyes kíséretét, és látta zo­kogni Ujházy Edét, akinek búcsúbeszédet kellett vol­na tartania 1913. június 7-én a Rákóczi út és Mú­zeum körút sarkán levő Nemzeti udvarán, közvet­lenül a bontás előtt, de a Mester képtelen volt egy szót is szólni, sírva fakadt. Pataky József az ideig­lenesen új hajlékába köl­tözött Nemzeti felrobban­tását már nem érte meg. Az Akadémia elvégzése után Pataky József Nagy­károlyra került. A nyúlánk fiatalembertől megkérdezte Kúnhegyi igazgató úr: — Játszotta ön már Bánk bánt? — Nem. De tudom, mint a miatyánkot. — Hát csak készüljön föl rá, mert ki fogom tűzni! A direktor állta a szavát. A kicsiny társulatnál nagy szó volt ez akkortájt: két próbát íratott ki belőle. A híres Krecsányinál is tag volt a Budai Színkör­ben, és végighallgatta azt a párbeszédet, amely a „Keresd a szíved” című Jó­­kai-darab főpróbája után zajlott le az igazgató-ren­dező és az író között. — Hogy tetszett? Van valami észrevétele Méltó­ságodnak? — Nagyon jó volt min­den. Észrevételem nincs. De nem is lehet — mond­ta Jókai Mór. — Hiszen önök jobban értenek a színpadhoz, mint én. Pataky József pályázott a fiatal Somlay Artúrral is, aki váratlanul kétszáz koronához jutott. A szülői támogatásból százötven ko­ronát arra fordított, hogy ruhatárát kiegészítse. Ele­gánsan megvendégelte az egész truppot. Este már kölcsönként ötven krajcárt. A kolléga hitetlenkedett: — Semmi sem maradt az ötven koronából ? — Nem őrzöm én a pénzt. Színész vagyok, nem Wertheim kassza. Pataky József számos vi­déki társulatnál működött, nagykanizsai és kecskeméti fellépései után Szegeden, ahol a Bizánc Giovannijá­­ban és az Éjjeli menedék­hely Pepeljében volt a leg­nagyobb sikere. Kolozsvá­rott a Farkas utcai szín­házban Ádám volt a Tragé­diában és ifjú Nagy a Ta­nítónő előadásán. Az öreg Nagyot az akkor már le­gendás hírű, őslakosnak számító Szentgyörgyi Ist­ván sajátosan megalkotott Szentemberek Szatmári István: Csurka István: •A szérnyüs­öl( nyoszolya (V.) A felfordulás egyetemessé válik. Mármint a szerző lelkében. Mert hát mit is jelent ez a puszi, amit ettől a kedves színésznőtől, kapott, aki már eléggé jól ismeri őt. Azt jelenti, hogy a kolléganő tud valamit. Sejti, miféle rajongás dúl a szerző szívében a ba­rátnője iránt. De ezenfelül még azt is jelenti, hogy a barátnője számára sem közömbös a szerző. Beszéltek ők már erről a dologról felvonásközökben, meg tavaszi, évadvégi öltözések köz­ben, amikor már senkinek sincs iga­zán kedve színházat csinálni, mert mindenki kifelé vágyik az élet hús­vér színpadára, valódi éjszakákba, igazi csókokba. Netán valami jót mondott ekkor őróla (a szerzőről)­­? — Tulajdonképpen, lehet, hogy jól járnék vele ... Csak ne volna író .. . Ez olyan félelmetes, hogy író, és ha szakítunk esetleg vagy nem tudom én mi, akkor megír. . . Akkor már in­kább egy színész, aki csak kibeszéli az embert.... Azt úgyse hiszik el, és ha elhiszik is, elfelejtik .... Persze, ez is csak szerzői képzelgés. S mint ilyen, szakszerű. Emberünk ugyanis ebből él: elképzeli, hogy bi­zonyos helyzetekben mások mit mon­danak. És aztán ezt készpénznek ve­szi. Illetve készpénzt csinál belőle ... Ez azonban még csak az általános, avagy mélyebb, mögöttes jelentése en­nek a puszinak. A jelen számára az az üzenet van benne, hogy nincs min­den elveszve. Ha ugyanis azért nincs jelen ő, mert nem is lehet jelen, ak­kor az a nagy találkozás, az a nagy pillanat, amelyikben egy ki nem mon­dott szóval, egy odanézéssel, egy só­hajjal kifejezi: megértette a szerep üzenetét, neki szóló üzenetét, még létrejöhet. — Menj fel hozzá, vigasztald meg. Nagyon kétségbe van esve. Negyven­hét oldalt kell bevágnia estig. Látod, más szerzők is írnak kiadós szerepe­ket a nőiknek . . . És ez persze nem bizalmasan, fül­besúgva hangzik el, nem, ezt az egész büfé hallja. És nevet rajta. Ne­vet? Röhög. ..Hát itt mindenki tud mindent?” A szerző e pillanatban ostoba fajan­­kónak érzi magát, akin az utolsó se­gédszínész is csak nevet. Hát egy csók nem sok, de még annyi sem esett köz­tük az évek során, és mégis mindenki tudja, hogy ő a (szerző) bele van esve őbelé. ÖBELÉ. Viszont jó volna mégiscsak felmen­ni. Itthagyni csapot-papot és leülni az öltöző-priccsre és megfogni a kezét. ..Egy csokor virág kéne.” Igen, és ak­kor a szemébe nézhetne zavartala­nul ... — Ezt a szerepet nem ér írtam . .. — Tudom, kedves, látom és köszö­nöm. Nagyon jólesik, hogy ennyire is­mersz ... Nem is hittem, hogy engem

Next