Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-28 / 39. szám

LEMEZEK KÖZT VÁLOGATVA A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL... ... születik ez az írás, a Hungaroton Hanglemez Hetek kilenc kiadványáról. Hogy kihagyjam közülük bármelyiket, attól nem az udvariasság tart vissza, ha­nem az, hogy valamennyit méltatásra érdemes pro­dukciónak tartom, és a mostani összefoglalás után többségükre később részle­tesen visszatérünk. Ami az évfordulós pro­dukciókat illeti, Händel életművét egy hanglemez­világpremier, az Atalanta felvétele képviseli. Meg­értjük a Hungaroton törek­vését, amikor az utolsó év­tizedben lényegesen meg­változott igényekhez iga­zítja felvételi terveit, és ritkaságokkal kívánja po­zícióját megtartani, erősí­teni a világpiacon. Ez eset­ben pedig többről is van szó, mint ritkaságról; ami Händel színpadi műveit il­leti, mennyiségükhöz, érté­kükhöz képest aránytala­nul kevés van belőlük hanglemezen bárhol a vi­lágon. Ugyanakkor a ma­gyar zenekedvelők számá­ra sem érdektelen, hogy megismerkedjenek a köztu­datban hovatovább egyér­telműen oratóriumszerző­nek beskatulyázott barokk mesternek ezzel a zenei ar­culatával, így tehát piaci érdek és hazai művelési szándék szerencsés egybe­esésének tartjuk ezt a ki­adványt. Ugyanígy vélekedünk a két — illetve három — Bach-felvételről is, me­lyeknek a művek értékén túl lényeges előadói von­zatuk is van. Arra gondo­lok, hogy vétek lett volna nem felvételt készíteni Polgár Lászlóval, ha már ilyen tehetségű basszistánk van, és a választás, hogy Kocsis Zoltánnal vagy a Liszt Ferenc kamarazene­­karral jelenjen-e meg A fúga művészete, visszalé­pést, szegényedést jelentett volna. Az a baj, hogy ha hosszú időn keresztül egy művet nehéz és áhítatos szövegekkel — igaz, hogy méltán — felmagasztalunk, ez a zenekedvelők egy ré­szében szorongást is kelt­het, hogyan értheti meg ő, egyszerű halandó, az olyan remekműveket, az európai kultúra csúcsait, mint, pél­dául ez esetben, A fúga művészetét? A nagyság, az annyit és sokszor fennen hangoztatott, elijesztő is le­het. Pedig ha megpróbá­lunk mindattól az ismeret­től és kommentártól meg­szabadulni, amit erről a műről — és legtöbbször a mű hallgatása helyett — hallottunk, akkor a képlet nagyon egyszerű: A fúga művészete gyönyörűszép zene. Első közelítésben, a megismerés első fázisában teljesen lényegtelen, hogy mennyire ismerjük, meny­nyire vagyunk képesek tájékozódni szerkezetében. Az elemzés örömét és kín­ját hagyjuk meg a szakem­bereknek. Mint ahogy ab­ban az évszázados vitában is elegánsan nem foglalt állást a Hungaroton — az­zal hogy párhuzamosan je­lentette meg ezt a két ki­adványt —, hogy billen­tyűs hangszerre vagy vo­nósegyüttesre képzelte-e alkotója ezt a sorozatot. Hogy Bach valójában mit is gondolt, azt valószínűleg már sohasem fogjuk meg­tudni. Amit A fúga művészeté­ről mondottunk, az Wag­ner Parsifaljára is érvé­nyes. A mű nagy híre itt is a befogadás ellen dolgozik. Tudom, a Wagner-hívők most megköveznek, hogy leírom, itt is elsősorban az a fontos, hogy a Parsifal szép, hallgatásra, szelle­­münk-lelkünk gazdagításá­ra, épülésére szolgáló zene. Különösen akkor, ha egy olyan előadóművész-gé­niusz egyik utolsó produk­cióját sikerül rögzíteni, mint amilyen Ferencsik János volt. Először így kell hallgatni, és azután a be­avatottak — vagy magukat annak vélők — vitatkoz­hatnak, méricskélhetnek, hogy ki hogyan állt helyt ebben a produkcióban, el­kezdődhet az összevetés iz­galmas (?) játéka a vi­szonylag kevés egyéb, már megjelent Parsifal-felvétel­­lel. Engedtessék meg — és nem csak e produkcióval kapcsolatban — János apostol egy mondatának átköltése: őrizzük meg, míg csak erre képesek lehetünk, spontán befogadóképessé­günket, mert az istentől vagyon... A nagy karmesterünket idéző másik album az In memóriám János Ferencsik címet viseli. A lemezeken rögzített művek (Haydn, Beethoven, Liszt alkotásai) remekművek. Felvételi hangzásuk — hiszen egyen­ként már korábbról ismer­jük őket — megfelel nap­jaink „digitális” igényei­nek. Reméljük, hogy ez a válogatás nem feledteti sem a zenekedvelőkkel, sem a Hungarotonnal azt — és ez később pótolandó —, hogy Ferencsik korának legkiválóbb Bartók- és Ko­­dály-interpretátora volt. Még ha nem is digitális vagy sztereóváltozatban. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert egy ilyen szerkeszté­sű összeállítás aránytévesz­tést sugall. Bármilyen szé­pen szólnak is ezek az al­bumba gyűjtött késői fel­vételek, sohasem feledkez­hetünk meg arról, hogy a Psalmus, a Páva, a Diver­timento, a Concerto és a Zene Ferencsik-féle kon­cepciója a jövő generációk számára kikerülhetetlen tartománya a magyar elő­adóművészet történetének. Miről nem beszéltünk még? Ha a magyar nyelv használja a „látatlanul” kifejezést, akkor most hadd szabadjon „hallatlanul” üdvözölni Paisiello Sevil­lai borbélyának felvételét, ugyanazon okokból, mint Händel Atalantáját. És egyébként is, ha egykor gyilkos háború is dúlt Paisiello és Rossini hívei között, az idő rég deval­válta ezt az ellentétet. Az európai zene múltjában mindkét vígoperának he­lye van. Érdeklődéssel hallgattuk meg a Capella Savaria har­madik lemezét is (ti. Pol­gár László Bach-lemezén és az Atalantában is őket halljuk), amelyen öt Vival­­di-hegedűversenyt szólal­tatnak meg — a szólista és karmester Jaap Schröder. A régóta dúló — és sajnos várhatóan még sokáig tar­tó — „korhű előadás, kora­beli hangszerek” körüli vi­ták viharában enyhülést hozó perceket jelentett ze­nélésük természetessége. Utoljára hagytuk a leg­nagyobb szabású vállalko­zást, Liszt Szent Erzsébet legendájának felvételét. Régi, mániákus vágyam, hogy Liszt végre megtalál­ja méltó érzését, elismeré­sét abban a hazában, mely­nek ugyan nyelvét nem be­szélte, de hű fiának vallot­ta magát egész életében. Ennek a folyamatnak egyik fontos állomása ez a felvé­tel, mint ahogyan az volt ez év elején a Krisztus hangversenytermi előadása , és e napokban készülő hanglemezfelvétele. A Szent Erzsébet legendája már a következő 1986-os Liszt-év előlegezése. De őszinte szívvel óhajtjuk, hogy Liszt, éppen úgy, mint az arra érdemes többi gé­niusz, ne „évfordulós” szer­ző legyen, hanem minden­napjaink zenéjének éltető forrása. Zsoldos Péter 28 (MfKifflRORSZf­G Szépség­királynő-választás középdöntője és DÖNTŐJE Budapesten Középdöntő: 1985. szeptember 28. 20 óra Fórum Szálló (Bp. V., Apáczai Csere J. u. 12-14.) Döntő: 1985. október 5. 20 óra Budapest Kongresszusi Központ (Bp. XII., Jagelló u. 1-3.) Verseny, műsorral egybekötve. A műsort vezeti: Keresztes Tibor (Cintula) Fellépnek: Boncz Géza, Túri Lajos és az Apostol együttes Rendező: Csenterics Ágnes A versenyt megelőzően szeptember 28-án a Corvin Áruház előtt, valamint október 5-én a Divatcsarnok Lotz termében 12 órakor divatbemutatót rendezünk, melyen a szépségkirálynő-választás résztvevői is felvonulnak. Minden érdeklődőt szeretettel vár a Magyar Média. Jegyek válthatók: a középdöntőre a Fórum Szállóban, a döntőre a Magyar Média jegypénztárában (Bp. VII., Lenin kft 9—11.) és a helyszínen. (cflotp) Yessa

Next