Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 4. szám
A TELEVÍZIÓRÓL - EZÚTTAL MÁSKÉPPEN KOMOR HUMOR Csak átmenetileg halnak ki az alapműfajok. A moziwestern meg-megújuló divatja több mint 80 éve kezdődött a Nagy vonatrablással. A hatvanas évek második felében (a klasszikusok, az utánzatok, a klasszikus paródiák meg a paródia-epigonok után) a nagy tapasztalat, Sergio Leone a western sajátos eszenciáival kísérletezett, köztük — a végén — a Volt egyszer egy Vadnyugat (van-e, ki nem ismeri?) bravúrjával jelentkezett. Kissé korábbi filmjében, A Jó, a Rossz és a Csúfban is az a jó, hogy módszeresen nyomaszt. Közben gonoszul elmesél egy oly banális sztorit, ami emlékeztet a három aranyásó megmagyarosodott countryslágerére. A pláne azonban az benne, hogy mindvégig a nézők reagálására figyel. Könyörtelenül elhagyja a régi (pontosabban a 30-as, 40-es esztendők) westernjéből mindazt, ami már (még) nem hatásos (újra). Megőrzi viszont az akkori évek ideges nemzedékének egyedei számára azokat az elemeket, amit látni óhajtottak. Festői környezetet, romantikus hadiöltözékeket, gubancos lovacskákat, durván rótt házakat, bútorokat és belső tereket. Szóval ami kell ahhoz, hogy otthon — helyesebben egy jó kis színházban — érezzék magukat egyszeriben. Aztán már csak azzal törődik — finoman s rafináltan —, hogy a leegyszerűsített borzasztok, amit három nehézfiú amerikai polgárháborús kalandjairól kitalált és betálal, három kemény óra száznyolcvan feszült percében töményen izgalmas legyen, mint a spiritusz. Leone nem akármilyen izgalmakat szeret. Azokkal traktál bennünket, melyek az idegtépő várakozásból, a vihar előtti (s utáni) csendekből, az őrjítő bizonytalanságból meg a biztos balvégzetből adódnak öszsze. Híven drága Arany Jánosunk tévedhetetlen dramaturgiai sorához az ő filmjeiben is röpül a nehéz kő, és sokáig nem tudja senki, hol áll meg. Közben nyugodtan megállapíthatom (mert van rá érkezésem), hogy alighanem Vittorio de Sica egykori segítőtársa az a rendező, aki a westernfilm történetének alkotói közül a legtovább bírta levegőben tartani a lesújtó kőfátumot vagy a kóválygó pisztolygolyókat. Ez a rendező nálunk is jobban tudja, meddig cukkolhat bennünket. Addig, mikor már bármitől lassú, de biztos frászt kapunk. Éppen úgy tartunk egy köcsög kávétól, mint a hasbarúgástól. Lerágott körmünk ugyanúgy torkunkon akad egy kanál krumplilevestől, mint egy torkolattűztől. Egy szelíd mosolytól épp úgy igyekszünk furulyukba bújni, mint egy ládácska füstölgő dinamitrúd elől. Leone kiszámítottan szélsőséges és megfontoltan szenvedélyes világában (a komor humorral együtt) egyetlen törvény uralkodik: a beteljesülő fenyegetésé. Akár a levest szereted, akár az aranyat, ha nem vagy résen, véged. Ha résen vagy, természetesen akkor is feldobod a talpad. Legfeljebb előtte elszívsz pár szivart vagy feneketlen gégéden leeresztesz fél láda whiskyt. Szóda nélkül idd, levert nyakú üvegből. Nincs anynyi időd, hogy még életedben megtudd, mire használják a dugóhúzót más emberek, kiknek az a rögeszméjük, hogy pohárból vedelnek. (iszlai) JÓTÉKONY INSPIRÁCIÓ Vajon Antonio Salieri csakugyan megölte-e Mozartot? Ez a kérdés az utóbbi években ismét föllángolt színpadon is, filmen is. Peter Shaffer Amadeus című darabjának világsikere, majd ugyanennek a műnek temérdek Oscar-díjjal kitüntetett filmváltozata Milos Forman rendezésében jóformán kézenfogva vezetett vissza Rimszkij-Korszakov kamaraoperájához, amelyet Puskin 1830-ban írt megremegtetőn sűrű drámájának jeleneteire komponált. A tévé képernyőjén két héttel ezelőtt megjelenített opera, a Mozart és Salieri minden vonatkozásában telitalálat. A két ellentétes egyéniség összecsapását, az érzelmek és indulatok fölfokozását Ádám Ottó mesterien árnyalt pszichológiával rajzolta meg. Már a két szereplő megválasztása is az ő leleménye. Polgár Lászlót az Isten is Salieri megformálására teremtette, és úgy tetszett, hogy a rendező és főszereplő jótékonyan inspirálta egymást. Polgár László mind sötétedő hangszíne, plasztikus szövegmondása (Szabó Miklós fordításának érzékeltetése) csak úgy süt Rimszkij-Korszakov elmésen drámai dallamvilágát át meg átszövő recitatóiból Már a kezdő monológban meghökkentett játékkészsége, folytonosan vibráló arcjátéka, tekintetének talányos kifejezésmódja, tetejében pedig impozáns termete. Hol luciferi fényeket villant föl, hol pedig az esendő embert láttatja Puskin mondandóját az ének és a szöveg tökéletes eggyéválásában szólaltatja meg, a gyilkosságba zuhantató gonosz irigységet és a már-már szomorúságot sugalló önsajnálkozást. És Mozart? Márk László, a Pécsi Operaház fiatal tenoristája énekli-alakítja. Alkata, játéka megfelel az égi tehetséggel megáldott rakoncátlan, világító zseni naivitása jelzésének. Ádám Ottó ötletéből fakad néhány apró, de lényeges mozzanat: Mozart huncutságába keveredő éleseszű gyanakvása, például, amikor a Feketeruhás Idegen váratlan látogatását ecseteli a pompás vacsorával és mérgezett itallal váró Salierinek, meg aztán, amikor pillantását hirtelen a fenékig ürített poharára veti. A halál árnyékát Ádám Ottó már a mű kezdetén átsuhantatja a maga értő eszközeivel. Az, hogy Rimszkij-Korszakov zenéjének drámai volta ilyen mellbevágón hatott és ennyire változatos színekben pompázott, mindenképpen Erdélyi Miklósnak köszönhető; örömünkre ő vezényelte a művet. Gácsi Marianne Mozart és Salieri: Márk László és Polgár László (Fotó: Tóth György) Egy kép az elmúlt hét műsorából. Laodameia (középen: Hámori Ildikó) Fotó: Zih Zsolt