Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 4. szám

A TELEVÍZIÓRÓL - EZÚTTAL MÁSKÉPPEN KOMOR HUMOR Csak átmenetileg halnak ki az alapműfajok. A mo­­ziwestern meg-megújuló divatja több mint 80 éve kezdődött a Nagy vonatrab­­lással. A hatvanas évek második felében (a klasszi­kusok, az utánzatok, a klasszikus paródiák meg a paródia-epigonok után) a nagy tapasztalat, Sergio Leone a western sajátos eszenciáival kísérletezett, köztük — a végén — a Volt egyszer egy Vadnyugat (van-e, ki nem ismeri?) bravúrjával jelentkezett. Kissé korábbi filmjében, A Jó, a Rossz és a Csúfban is az a jó, hogy módszere­sen nyomaszt. Közben go­noszul elmesél egy oly ba­nális sztorit, ami emlékez­tet a három aranyásó meg­­magyarosodott country­­slágerére. A pláne azonban az benne, hogy mindvégig a nézők reagálására figyel. Könyörtelenül elhagyja a régi (pontosabban a 30-as, 40-es esztendők) western­­jéből mindazt, ami már (még) nem hatásos (újra). Megőrzi viszont az akko­ri évek ideges nemzedéké­nek egyedei számára azo­kat az elemeket, amit lát­ni óhajtottak. Festői kör­nyezetet, romantikus hadi­­öltözékeket, gubancos lo­vacskákat, durván rótt há­zakat, bútorokat és belső tereket. Szóval ami kell ahhoz, hogy otthon — he­lyesebben egy jó kis szín­házban — érezzék magukat egyszeriben. Aztán már csak azzal törődik — fino­man s rafináltan —, hogy a leegyszerűsített bor­­zasztok­, amit három ne­hézfiú amerikai polgárhá­borús kalandjairól kitalált és betálal, három kemény óra száznyolcvan feszült percében töményen izgal­mas legyen, mint a spiri­tusz. Leone nem akármilyen izgalmakat szeret. Azokkal traktál bennünket, melyek az idegtépő várakozásból, a vihar előtti (s utáni) csen­dekből, az őrjítő bizony­talanságból meg a biztos balvégzetből adódnak ösz­­sze. Híven drága Arany Jánosunk tévedhetetlen dramaturgiai sorához az ő filmjeiben is röpül a ne­héz kő, és sokáig nem tud­ja senki, hol áll meg. Köz­ben nyugodtan megállapít­hatom (mert van rá érke­zésem), hogy alighanem Vittorio de Sica egykori se­gítőtársa az a rendező, aki a westernfilm történetének alkotói közül a legtovább bírta levegőben tartani a lesújtó kőfátumot vagy a kóvál­ygó pisztolygolyókat. Ez a rendező nálunk is jobban tudja, meddig cuk­kolhat bennünket. Addig, mikor már bármitől lassú, de biztos frászt kapunk. Éppen úgy tartunk egy kö­csög kávétól, mint a has­­barúgástól. Lerágott kör­münk ugyanúgy torkunkon akad egy kanál krumplile­vestől, mint egy torkolat­­tűztől. Egy szelíd mosoly­tól épp úgy igyekszünk fu­­rulyukba bújni, mint egy ládácska füstölgő dinamit­­rúd elől. Leone kiszámítottan szél­sőséges és megfontoltan szenvedélyes világában (a komor humorral együtt) egyetlen törvény uralkodik: a beteljesülő fenyegetésé. Akár a levest szereted, akár az aranyat, ha nem vagy résen, véged. Ha ré­sen vagy, természetesen akkor is feldobod a talpad. Legfeljebb előtte elszívsz pár szivart vagy feneket­len gégéden leeresztesz fél láda whiskyt. Szóda nélkül idd, levert nyakú üvegből. Nincs any­­nyi időd, hogy még életed­ben megtudd, mire hasz­nálják a dugóhúzót más emberek, kiknek az a rög­eszméjük, hogy pohárból vedelnek. (iszlai) JÓTÉKONY INSPIRÁCIÓ Vajon Antonio Salieri csakugyan megölte-e Mo­zartot? Ez a kérdés az utóbbi években ismét föl­lángolt színpadon is, fil­men is. Peter Shaffer Amadeus című darabjának világsikere, majd ugyanen­nek a műnek temérdek Oscar-díjjal kitüntetett filmváltozata Milos For­man rendezésében jófor­mán kézenfogva vezetett vissza Rimszkij-Korszakov kamaraoperájához, amelyet Puskin 1830-ban írt meg­­remegtetőn sűrű drámájá­nak jeleneteire kompo­nált. A tévé képernyőjén két héttel ezelőtt megjelenített opera, a Mozart és Salieri minden vonatkozásában te­litalálat. A két ellentétes egyéniség összecsapását, az érzelmek és indulatok fölfokozását Ádám Ottó mesterien árnyalt pszicho­lógiával rajzolta meg. Már a két szereplő megválasz­tása is az ő leleménye. Polgár Lászlót az Isten is Salieri megformálására te­remtette, és úgy tetszett, hogy a rendező és fősze­replő jótékonyan inspirál­ta egymást. Polgár László mind sötétedő hangszíne, plasztikus szövegmondása (Szabó Miklós fordításának érzékeltetése) csak úgy süt Rimszkij-Korszakov elmé­sen drámai dallamvilágát át meg átszövő recitatóiból Már a kezdő monológban meghökkentett játékkész­sége, folytonosan vibráló arcjátéka, tekintetének ta­lányos kifejezésmódja, te­tejében pedig impozáns ter­mete. Hol luciferi fényeket villant föl, hol pedig az esendő embert láttatja Puskin mondandóját az ének és a szöveg tökéletes eggyéválásában szólaltatja meg, a gyilkosságba zuhan­­tató gonosz irigységet és a már-már szomorúságot su­galló önsajnálkozást. És Mozart? Márk László, a Pécsi Operaház fiatal te­noristája énekli-alakítja. Alkata, játéka megfelel az égi tehetséggel megáldott rakoncátlan, világító zseni naivitása jelzésének. Ádám Ottó ötletéből fakad né­hány apró, de lényeges mozzanat: Mozart huncut­ságába keveredő éleseszű gyanakvása, például, ami­kor a Feketeruhás Idegen váratlan látogatását ecse­teli a pompás vacsorával és mérgezett itallal váró Sa­­lierinek, meg aztán, ami­kor pillantását hirtelen a fenékig ürített poharára veti. A halál árnyékát Ádám Ottó már a mű kez­detén átsuhantatja a maga értő eszközeivel. Az, hogy Rimszkij-Kor­szakov zenéjének drámai volta ilyen mellbevágón hatott és ennyire változatos színekben pompázott, min­denképpen Erdélyi Miklós­nak köszönhető; örömünk­re ő vezényelte a művet. Gácsi Marianne Mozart és Salieri: Márk László és Polgár László (Fotó: Tóth György) Egy kép az elmúlt hét műsorából. Laodameia (középen: Hámori Ildikó) Fotó: Zih Zsolt

Next