Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 4. szám
de mégis olyan inspiratív edző, hogy mindannyian törjük magunkat, mintha versenyre készülnénk a kifáradásig. Bérezik Sárika most 80 éves. Hihetetlen! Nyolcvan éves korában is reggeltől estig dolgozik. Minden árán újabb és újabb gyakorlatokat alkot. Olyan korszerűen gondolkodik, hogy az idő alig tud vele lépést tartani. Remek kritikai érzéke van, s nagy tapintattal tudja megmondani bírálatát. Boldogok lehetnek azok a szülők, akiknek gyermekei Sárikához járnak művészi tornára. A részletek fontosságára tanít, mert minél tökéletesebb a rész, annál tökéletesebb az egész. A Sárika vezette művészi torna nemcsak a differenciált mozgásra tanít meg, de a differencált gondolkodásra is. Nemcsak a feszítésre, a lazításra, a változatokra, az árnyalatokra, az egyszerű és bonyolult, összetett mozgásokra. Olyan koordinációra törekszik, amelyben nemcsak a fizikai és testi harmónia érvényesül, hanem az érzelmi, szellemi tényező is. Rengeteget tanultunk tőle. (Nem véletlen, aki ebben a sportágban, mint versenyző eredményeket ért el, az majd mind az ő tanítványa volt, bel- és külföldön.) Sárika, 80 éves születésnapodra mindnyájan kivánják Neked, hogy éljél még sokáig erőben, egészségben, nagy megbecsülésben. Köszönjük Neked, azt a sok szépet és jót, amire olyan önzetlenül és odaadással tanítottál. Drága Királynőnk! Békés Itala RADIO: UTOLSÓ ÜZENET Mindenki a maga módján boldogtalan lehetne a mottója Benkei Ildikó rádióballadájának, az Utolsó üzenetnek. Főszereplője mindennapi ember, semmi különös nincs benne. Hacsak az nem, hogy magányosabb, mint az emberek általában, ahogy kiválik munkahelyének közösségéből - nyugdíjba megy -, szinte mindenféle közösségből kiszakad. De az ember társas lény, s emellett - mintegy második gyermekkorát élve - meg akarja valósítani mindazt a vágyát, amit hoszszú, kemény munkában eltöltött életében soha nem valósíthatott meg. S azán idillbe fordul a ballada: valahol az ország szélén otthonra lel az öregember. Egy családra, amely befogadja, s amely - egy időre - célt ad életének. Az idill természetesen nem lehet tartós, hiszen gyermekké lett vándorunk olyan tulajdonságokkal ruházza fel új környezetét, új „családjának" tagjait, amellyel azok nem rendelkeznek. Emberek ők is, esendők, talán önzők, haszonlesők is; kölcsönös a csalódás, mindenki elégedetlen, mindenki becsapottnak érzi magát. S az öregember elindul élete utolsó útjára, ahonnan nincs többé visszatérés. A hallgatóba pedig belenyilall a kérdés: csak ennyiből áll az élet? A szerző nem titkolja főhőse iránti rokonszenvét, együttérzését. Az is nyilvánvaló: a közöny és az önzés elhatalmasodásának veszélyére akar figyelmeztetni. Ugyanakkor a műfaj a dokumentumjáték - objektív, távolságtartó ábrázolást kíván. Így személyes állásfoglalása csak a történet mélyén érződik, bár ezt az állásfoglalást már a témaválasztás meghatározza. A szerző bizonyára tudatosan kerüli a hatásvadász eszközöket, nem kívánja közvetlenül befolyásolni a hallgatót, rábízza a mérlegelést és a megítélést, ítéletet egyébként nehéz itt hozni. Az élet zűrzavaros gazdagságából láttunk egy szeletkét, amely ellenszegül mindenféle prekoncepciónak. B. Fazekas László PARASZTBIBLIA BÁSTYASÉTÁNY ’77 A Vers és Dal a Várban elnevezésű irodalmi-zenei estet legközelebb január 29-én rendezik. Szép Ilona Parasztbiblia című műsorát mutatja be este 8 órai kezdettel az I. Táncsics Mihály utca 7. szám alatt. Hegedűn közreműködik Kneifel György. (Fotó: Dolezsál László) Lendvay Ferenc vendégrendezésében a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház bemutatta Eisemann-Baróti-Dalos Bástyasétány '77 című operettjét. A főbb szerepeket Simor Ottó, Saárossy Kinga, Schlanger András, Juhász György és Stettner Ottó alakítja. Képünkön: Simor Ottó és Saárossy Kinga (Fotó: Csutkay Csaba) BÚCSÚ VISKY ÁRPÁDTÓL Fogyunk, egyre fogyunk. Elmentél Te is Árpád, végső pihenésre tértél a marosvásárhelyi temetőben. Ránk, hátramaradottakra hagyván el nem végzett, soha el nem végezhető gondokat, „közös gondjainkat”. Ha csak közös munkáinkra gondolok, Parmenionét a barát gondját, ki a Hatalmas és a Legyőzött között vergődve semmisül meg, mert ellentmondani barátként se lehet; Kinéz - ki lelki szemüveges, „lateiner” fejét felvetve kérdezte: miért tiltod Uram a végső megismeréshez való jogot?; Woyczekét, ki üvegkalitkájában megdöbbenve a Világ Panoptikumán, csöndesen eszegeti kirótt borsóadagját, nem értvén, hogy miért őt nézi a Világ panoptikum figurának — hiszen ő csak egyszerű, humánus törvények szerint él és cselekszik. Említett alakításaidnak a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház 1981-ig tartó rendszeres vendégjátékai alkalmával tapsoltak Neked az ajkai, veszprémi, budapesti nézők. Értvén szerepeid sorsát. Sorsodat. S ránk hagytál még annyi el nem mondott verset és annyi el nem játszott szerepet. Bár három éve dolgozhattunk utoljára együtt, álmaink, terveink közösek voltak. Másként majd tudjuk csinálni, úgy ahogy Te tudtad volna, semmiképp. Véglegesen hiányozni fogsz. Hiányos régészeti leletként hagytad ránk gondjaidat, életművedet, s most a mi kötelességünk maradt kiegészíteni, megtalálni a hiányzó cserepeket. Nem kis feladat! Hatalmas megrendelés! De sietős távozásod, parancs! S a parancsot nem szokták kommentálni. A parancsot végrehajtják. Maradunk szomorú magunkra, magunkat sajnáljuk hiányod miatt, ahogy kedvenc költőddel mondtad: „...Asztalomon sárga kankalin, szaporodnak a halottaim.” Most már csak a mi halottaink szaporodnak. Képünkön: Káinként Sütő András dámájában. (Fotó: Demeter) Seprődi Kiss Attila