Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
A A RÓZSALOVAG „Milyen szép — a szép” — mondta egy kiállításon . Hugo von Hofmannstal, A rózsalovag librettistája. S ő — finom versek írója, kis drámák, ünnepi színjátékok, elhaló hangú tercináinak költője, történeti retrohangulatok megidézője — csak tudta. Mint ahogy a század első évtizedének végén, a szecessziós Bécs kultúrahordozói is valamenynyien jól tudták, hol élnek; egy nagy monarchiában, mely Lembergtől Nisig, Csernovitztől Udinéig telistele volt társadalmi, nemzetiségi feszültségekkel, tele volt láppal, fenyegető ingovánnyal, de amelyek fölött csábító-vonzó lidércként villódzott néhány nagyszerű szellemi központ, Bécs, Budapest, Prága. Mindenekelőtt a „birodalmi” főváros, Bécs, muzsikusaival, íróival, festőivel, várostervezőivel, szcenikusaival, a plakátot is alkotássá emelő grafikusaival. Ebben a múlt szépségálmaival átitatott, önbecéző városban jött létre A rózsalovag, egy, a „veszélyes kor” küszöbére ért előkelő szépasszony, a heves vérű, gyermekifjú Octavian gróf titkos idillje, s egy hozományvadász, botrányos szerelmi légyottba ugratott vidéki báró, Ochs históriája. Ez a púderes-parókás, krinolinos-selyemnadrágos történet természetesen nem játszódhatott másutt, mint Bécsben, Mária Terézia uralkodása idején, amikor még töretlen fénynyel ragyogott a barokkból a rokokóba átsikló császárváros. Hofmannstahl — mint Richard Strausszal folytatott levelezésükből kiderül — heroikus áldozatkészséggel rendelte alá magát az akaratos komponista kívánságainak, s végül is baráti egyetértéssel jött létre az opera, mely „sima szók, édes dallamok és cifra képek elringató varázsával búcsúzik a visszahozhatatlan álmok, ábrándok tegnapjaitól. Richard Strauss vezérkönyvén valósággal átizzik az ihlet, minden lapjáról sugárzik egy nagy muzsikus enciklopédikus tudása, páratlan átváltó képessége. Hiszen sok helyütt a csodált ideál, Mozart hangja csap meg, egyegy fordulat a Trisztánra emlékeztet, másutt a keringők hangnemi variálásából a „valcerváros” kedélyes atmoszférája árad. S mindezek fölött tisztán, fölismerhetően szól a zeneszerző egyéni hangja, jellegzetes konverzációs stílusa, az apró dallamok virtuóz megforgatása, az egész darab lírájának, szemérmes erotikájának, fanyar iróniájának és melankóliájának megértékesítése a dekoratív, ékszeres ragyogású zenekari szövetbe ágyazva. Minden valamirevaló operaszínház enged időnként e szirénhangú mű csábításának, ám meglehetősen ritka, amikor a szándék és a megvalósítás öszszevetése minden tekintetben pozitív eredményt mutat. Ennek magyarázata lehet, hogy az előadás létrehozói és szereplői kevéssé, vagy egyáltalán nem ismerik azt a bevezetőnkben érintett várost, múltját, művészeti légkörét, mely A rózsalovag szerzői számára természetes közeg volt. Mi most nem hivalkodhatunk, pedig ezt az operát több éve oly sok nem titkolt reménnyel vártuk. Akadnak persze az előadásnak — jobbára külsőségekben — értékei. Makai Péter artisztikus szinpadi kerete — a baldachinágyas hálószoba, képes luxustapétájával, Faninai fogadóterme, háttérben egy Tiepolo-kép kivágatával — tetszetős, és mutatósak a ruhák is. Az előadás egyik-másik részében még a zenekari játék is dicsérhető, hiszen jól érvényre juttatja a partitúra dús színeit, tempókaraktereit, ám Strauss stilizált zenei világának sokféle rérétegét mégsem eléggé egységessé ötvözötten. Talán, mert két különböző vérmérsékletű dirigens áll a dobogón; Kórodi Andrásnál inkább a lírai mozzanatok, s ezek előkészítése, kiemelése dominál, a deklamatív epizódok már sápadtak. Kovács János tolmácsolása kompaktabb, de nála az állóképek, a szólók és együttesek szépségei a nagyobb hangerőben, a ritmus hevesebb lendületében hamar kihunynak. A szereplők közül a zeneszerző ideálját alighanem a tábornagynét alakítóéneklő Sudlik Mária közelíti meg legsikeresebben, ő az, aki már az első felvonás még tűnt időre visszapillantó monológjában — s aztán a zárókép szólóiban, együtteseiben — felemelkedik az alkotók költészetéhez. „Die Zeit, die ist ein sonderbares Ding” mondja Hofmannstahl. Bizony, az idő különös dolog — énekli Sudlik. Az ő jelenlétének, őszintén érzelmes előadásának köszönhetők A rózsalovag-előadás emlékezetes, igézően ható percei. Csavlek Etelka ápolt hanganyagával, zenei felkészültségével hívja fel magára a figyelmet, a tábornagyné szerelmes-borongó lényéből azonban alig tud valamit megérzékíteni. Ochs báró sokszorosan összetett figura, gavallérfeladatban tetszelgő vidéki Don Juan, hányaveti, cinikus, néhol idétlen szoknya- és hozományvadász, de a felsőbb körökbe is bejáratos báró, van benne némi méltóság, aki tud arra vigyázni, hogy a marsallin az első intrádára ki ne dobassa szolgáival. Gregor Józsefet feszélyezi a szerep. Kifogástalanul „hozza” szólamát, tiszta a szövege, megrendülnek énekében a báró mélyhangjai, de a buffák, a komédiák, bohózatok szélsőségesen elrajzoló színészi eszközeitől nincs szabadulása. S ezt a portrét még csak kiemeli a körötte tébláboló kíséret, melyet borvirágos orrú, félnótás, kócos jöttmentek gyülekezetének ábrázol a rendező. Mikó András egyébként sem mutat különösebb hajlandóságot, hogy ezt a túlérett, copfos, etikettes társaságot azzal a nobilis tapintattal, kedéllyel-humorral és meghatottsággal ábrázolja, mintahogy a szerzőpáros képzeletében élhetett. A darab zenei, drámai folyamatában kulcsszereplő Octavian és Sophie. Takács Klára Octaviánjának, mivel nagyon „megcsinált”, nehezen hisszük el, hogy ő a ,,Bub”, „Quinguin” — ahogyan a tábornagyné becézi, jobb Mariandelként az „Extrazimmerben”, a búcsújelenet visszaváltozásainak pillanataiban. Komlósi Ildikó fiúsabb, róla feltételezzük, hogy szerelem és bátorság ég a szívében, de még ő sem igazi Octaivian. Sophie szólamán is ketten osztoznak: Pászthy Júlia finom, muzikális, delégköréből nehéz kiérezni, hogy ő az az újgazdag kamaszlány, aki szeretne egyszer majd marsallin lenni. Farkas Katalin egyénisége áttetszőbb, világosabb rajzolatú, vele a rózsaátadásduett ezüstfényű harmóniái is meggyőzőbbek. A pénzen vett nemességében önmagát sem lelő Faninált találó vonásokkal rajzolta meg Bordás György, illetve Martin János. Üde hangon énekelnek a nemesi árvák, az „olasz áriát” Kelen Pétertől és Róka Istvántól hallottuk. Erről az áriáról nem szabad azt képzelni, hogy egy itáliai dalmű „megfújni való” nagyáriája; nem, ez is Strauss költői stilizációja. A kisfigurák sokaságából Déry Gabriella és Misura Zsuzsa (Marianne), Palcsó Sándor és Fülöp Attila (Valzacchi), Szabó Anita és Sánta Jolán (Annina) említhető. Sajnálatos, hogy A rózsalovag összképe nem elég vonzó, hogy a produkció adósunk a darab bájával, szép múltat idézgető varázsával. Albert István Osch báró a tábornagyné budoárjában (Gregor József és Sudlik Mária) Sophie átveszi a rózsát Octaviantól (Pászthy Júlia és Takács Klára) Fotó: Mezey