Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
8 Gách Marianne beszélgetése Szinetár Miklóssal „VÁLLALOM A TOLERANCIA VESZÉLYTELEN VESZÉLYÉT..." Szinetár Miklós mindig nyakig merül el a munkában. Fáradhatatlanul, szüntelenül lobog, ez az életformája. Mégsem érkezett az agyondolgozottságtól roskadtan találkozónkra. Csupa lendület, bizakodás és elképzelés. — Az egyik napilapban azt olvastam, hogy Pekingben Puccini Turandotjának koprodukciós filmjéről tárgyaltak. A hír izgalmasnak hangzik. — Igen ám, de erről nincs sok mondanivalóm. Amikor 1965-ben, az egyik színházi delegációval, először utaztam Kínába, akkor született meg a Turandot-film gondolata. Aztán 1982-ben ismét fölvetődött a terv, majd 1985-ben munkatársaink előzetes szerződést kötöttek. Lehetséges, hogy a fölvétel 1986-ban valóra válik. Addig minek feszegessük a kérdést. — Ha jól tudom, öt sikeres rendezése szerepel a budapesti színházak műsorán. Az Operaházban a Cosi fan tutte, az Erkel Színházban a Faust, a Vígszínházban a Don Carlos, a Nemzeti Színházban a Tartuffe, az Ódry Színpadon a Legenda a dicsőséges feltámadásról. Mindegyik másmás műfaj. Melyikben érzi magát a legotthonosabbnak? — Nádasdy Kálmán azt mondta: „A rendezés művészi magatartás.” A műfaj — egyremegy. Csupán azt hiszem lényegesnek, hogy azzal foglalkozzam, ami érdekel. Változnak az idők, változnak a feladatok. A darabok jönnek-mennek, ám mindig más-más az aktualitásuk, másképpen hatnak a közönségre. Dehogyis írjuk át őket. Inkább a hangsúlyok tolódnak más irányba. — Hány darabot rendezett eddigi pályáján? — Százhúsznál többet. Hogy hol? Színházban, operában, filmen, szabadtéri színpadon, no meg a tévé képernyőjére. — Akad-e köztük, amit ma megtagad, vagy amiért szégyenkezik? — Sikeres és kevésbé sikerült formák váltakoztak. De társadalmi, emberi, politikai megnyilatkozásaim miatt aligha kell szégyenkeznem. — Emlékszem a régi rossz időkre, amikor azt vágták a fejéhez, hogy rendezéseiben túltengenek az ötletek. Manapság ez nemigen tekinthető pejoratív bírálatnak. Azokban az években nemegyszer azt szánták dicséretnek, ha a kritika így kezdődött: „sikerült elkerülnie ezt meg azt.. Nagy a különbség az egyszerű játékötlet és a gondolatokat kifejező megoldás között. Én mindig olyasféle ötletek alkalmazására törekedtem, amelyek valamiről szólnak. — De beszéljünk még a színházról. A Tartuffe rendezése hogyan jutott eszébe? Úgy tudom, a maga tanácsa révén került ismét műsorra. — A Tartuffe is hordoz aktuális mondandót. Azt, ami Kállai Ferenc Oregonjának a szájából hangzik el. ,,Vigyázzatok!” Erről szól a darab. — Azt hiszem, meghatározott a véleménye a színházi előadások sorsáról, színvonaláról. — Nem bizonyos, hogy mindenki ért egyet azzal, amit én erről gondolok. Olvastam a színházi kritikusok díjának indokolását és az ehhez kötődő siránkozást a budapesti színházak alacsony színvonaláról. Vajon ez a kép csakugyan olyan sanyarú-e? Fussuk csak át a műsorfüzetet. Játsszák a Csíksomlyói passiót, a Tizenkét dühös embert, a Macskákat, a János királyt, a Hegedűs a háztetőnt, a Farsangot, a Máli nénit, a Béla királyt, a Cserepes Margitot, a Magyar kockát, és még sorolhatnám tovább. Szándékosan azokat az előadásokat ragadtam ki, amelyek mindig telt nézőteret vonzanak, a közönség pedig érezhetőn boldogan figyel a színpadra, és a kritika se csipkedte meg. Ha föllapozzuk a bécsi vagy a párizsi újságokat, sokkal gyérebb a választék. — De nem mindig a műsor sokfélesége emeli az általános színvonalat, hanem az előadások minősége is. — Ez igaz, de a budapesti színház szörnyű helyzetéért nem egyik-másik előadás hibáztatható, hanem sokkal inkább a múltból örökölt ügyetlen struktúra, nem is szólva az agyonforszírozott repertoár-sorozatról, hiszen ehhez nincs elegendő színészünk. És beszélhetünk a színészek mind kétségbeejtőbb kiszolgáltatottságáról is. — Kinek a leginkább kiszolgáltatottak? — Mindenkinek. És mindennek. A rendezőnek, a gyártásvezetőnek, a divatirányzatoknak, a csökkenő értékű fizetéseknek, a színház hétköznapjai fáradságának és a mind reménytelenebb küzdelmeknek a költségekkel. Tetejébe a művészek társadalmi presztízse is folytonosan hanyatlik. Irreális igény sarkallja azokat, akik mindezek tudatában szapulják a budapesti színházakat. — Úgy hiszem, az igényesség nem hiba, hanem inkább serkentő hatású. — A meglévő realitásoktól mégsem tekinthetünk el. Ami a mércét illeti, hogy Vörösmarty szavával éljek: „Olyan magasra tettük, mint lehet." És én a lehetet hangsúlyozom. Az élet teljessége igen sokrétű. Az értelmetlen konformizmust elutasítom, de azt is, amikor valaki minden erejével a nonkonformizmusért küzd. Utálom a szolgai illeszkedést, a túllihegést, a minden kétkedés mellőzését, ám ugyanúgy idegenkedem ennek az ellenkezőjétől, amely ugyancsak uniformizált. Azt szeretem, aki lelkesedik és szkeptikus, elfogad és elutasít, részt vesz és kívülmarad. Ezek az ellentétesnek rémlő magatartások jól megférnek egymással. A lényeg az, hogy egyszerre fedezzük föl mindenben a jót is, a rosszat is. S fontos, hogy megőrizzük humanizmusunkat. — Mióta dolgozik a Televízióban? — Huszonnégy év óta vagyok a Televízió dolgozója. Művészeti igazgatóként kezdtem, majd főrendezőként folytattam, ma pedig művészeti vezető vagyok. — Vagyis elnökhelyettes. Munkatársaitól azt hallom, szeretik, szívesen dolgoznak magával. — Szeretnek? Ezt nem én ítélem meg. De ha ez igaz, ennek az a magyarázata, hogy én szeretem a művészeket, ügyelek munkájuk mind kedvezőbb megvalósítására, nem pedig hatalmat gyakorlók. Ami pedig a rendezői feladatot illeti: nem vitás, hogy általában sok minden születik véres verejtékben, keserves görcsben, agressziók viharában. Az én ars poeticám változatlanul az, hogy az alkotások örömmel, jó hangulatban, egymás iránt való segítségben teremtődjenek. Ha a színész kedvezőtlenül fog hozzá valamely szerep megformálásához, akkor nincs kulcsom hozzá. De hát a munka kezdetét megelőzőn mindig megkérdezem: szívesen vállalja-e a feladatot. Ha nem, nem. — Lapul-e most is egyegy tévéfelvétel dobozban? — Az utóbbi időben — tudtommal — semmi sem. Olykor a szememre vetik engedékenységemet, de én utálok cenzorkodni, és nem szeretem, ha mártírokká avatunk írókat, rendezőket, színészeket. Inkább kerüljenek nyilvánosság elé a nem egyértelműen sikeredett művek is, semmint hogy legendák keringjenek körülöttük. Még nem felejtettem el, hogy amikor Esztergályos Károly Malaparte Kaputját rendezte, nemzetközi botrányról huhogtak a bölcsek. Végül a Kaput nagy tetszést aratott. A szigorú cenzorkodással igen sok érték sikkadt volna el, így hát túlzott óvatosság helyett inkább vállalom a tolerancia veszélytelen veszélyét. — Meglehetősen bonyolult a munkaköre. Vezető és alkotó egyszemélyben ... — Valamikor Lunacsarszkij azt mondta: „az igazi kultúra oly módon teremtődik, hogy mindenki csinálója és egyszersmind vezetője is”. Ezt igyekeztem követni én is. A Televízióban az én munkaterületemen valamennyi vezető egyúttal alkotó is. — Vajon ennek a kétlakiságnak, túlterhelésnek mi a haszna? — Az, hogy minden vezető a maga bőrén érzi a művészek küzdelmeit is. Aki nem csupán adminisztrátorként dolgozik, abban fokozottabban él a nélkülözhetetlen empátia a művészi alkotás létrejötte iránt. A szemembe hahotáztak, amikor Vitrayból sikerült osztályvezetőt kreálnom. Aztán kiderült, hogy tehetsége ily módon méginkább kivirágzott. — Tudom, maga a nemzetközi koprodukciók létrejöttében is erőteljesen bábáskodott. A Wagner-sorozatot követő tetszéssel keveredett nemtetszést hogyan fogadta? — A Wagner-film nekem se tetszett, de érdekes, hogy külföldön nagyobb sikert ért el, mint idehaza. És az nem megvetendő, hogy a Liszt-sorozattal együtt egymillió dollárral dúsította az ország kasszáját. — Azt hiszem, ez vonat-