Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-05 / 27. szám

HÓDOLAT EGY FILMRENDEZŐNEK Belelovalta magát, s Csontváry volt ő is, ahogy Flaubert Bovaryné. Ez tör­vényszerű. S ezzel töltötték be ők a rést a maradandó­­ság talán. Csontváryé a meglátás, de nem csak rá érvényes: „Akinek megadatott a ké­pesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.” A Csontváry című film alko­tójának emlékkiállítása iga­zolja ezt a tételt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban egész nyáron nyitva tartó Hom­mage á Huszárik Zoltán című tárlat bizonysága an­nak, hogy az emberi alko­tás nem tűnik el nyomtala­nul, nem oldódik föl vala­mi másban, önálló életet él, kiválik az időből, maradan­dóvá, időtlenné válik. Nem „leltár”, egy életút állomá­sai láthatók itt felnagyítva, a világ elé tárva, a bölcső­től a koporsóig. Ötvenötö­dik születésnapja tisztele­tére szellemét idézték meg. Már Edgar Degas figyel­meztetett rá: festeni köny­­nyű annak, aki nem tud. De az élet rendkívüliségének tartópillére az emberi na­­gyotakarás. Domonyból in­dult el ötvenöt éve egy em­ber, hogy egymáshoz illesz­­sze a gyötrelem láncszemeit. Az ára pedig: veríték, gür­cölés, teherhordás. Vallot­ta, hogy semmi sem szép, csak az, ami igaz. Ember akart lenni. Ember, aki az emberekért tesz. Tudta, hogy ő, Huszárik (József) Zoltán először és utoljára ember. Hiányai és kínjai az övé. Ember volt, akit te­hetséggel, nyughatatlan szívvel, helykereső lélekkel vert meg az isten, nem nyugodott megnyirbált életlehetőségeiben, öncson­kítás nélkül akarta önma­gát megvalósítani. Lehet, hogy nem volt zseni, de minden, amit csinált, zse­niális volt. Vállalta a Van Gogh által megfogalmazott tételt: a tehetség — konflis­ióként menni előre, míg a kocsiban ülők élvezik a ta­vaszt. Szeretetre vágyott. Foly­ton adakozott. Azt adta, amije volt. A legdrágáb­bat, mit csak adhatott: ön­magát, önmaga lényegülé­sét osztotta szét szűkre sza­bott ötven esztendeje során, pazarló gazdagsággal. A különbözőség átka volt ez. A kiváltságosok ajándéka. Példázat. De élete nem olyannak sikerült, mint amilyennek ő — vagy más valaki (k) — elképzelte vagy megálmodta. Nem hiszem, hogy ez volt a tenyerébe ír­va. Teljességet és harmó­niát áhított. Születésről­­szerelemről-elmúlásról be­szélt. „A művészet a felis­merése annak, hogy az em­ber tehetetlen. És az em­ber egyetlen dolgot nem tud elviselni, a tehetetlenségét” — figyelmeztetett többször is erre.­­Nemzedéktársai időben tették, amit akar­tak, amire predesztinálta őket a sorsuk, végezték, ami tőlük tellett. S csak később kezdtek el félni a halhatat­lanságok gondolatától, ame­lyet ráerőszakolnak az élőkre a haláluk előtt. S az ember abban bízik, hogy bár az idő keresztül rohan rajta, a gesztus benne ma­rad a közösség mitológiájá­ban. „Mítoszokra és iste­nekre mindig szükség volt” — mondta egyszer nekem. De nekünk rá lenne szüksé­günk. A véletlen sodorta a fő­iskolára. Szívesebben lett volna költő, képzőművész, zenész. Három évig tanult, majd — máig érthetetlen módon — kuláklistára ke­rült. Eltanácsolták. Pedig nem volt nála szegényebb ember a világon. S jöttek az ő gorkiji egyetemi évei: volt olajbányász, biztosítási ügynök, szobafestő, falusi népművelő, részt vett a Vajdahunyad vára restau­­­rálásában, odahaza meg földet művelt, s ki tudja, mi mindent csinált még az eltékozolt évek során. De nem bánta. Mert holtig ta­nul az ember. A saját sor­sát különben sem kerülheti el. Harmincöt évesen kez­dett filmezni, negyvenesz­tendősen köszöntött rá a nagy lehetőség. S ő meg merte magát mutatni. Nagy fordulatszámmal élte az életét. Számára a művészetet az emberség és az etika jelentette. Minden­kor kötelező érvényű fele­lősség volt számára, hogy a művész forradalmisága a minőség. Ez verte bilincsbe mindennapjait: a nekife­szült cselekvés megszűrt kényszere. Mérhetetlen tett­vágy halmozódott föl ben­ne, s jószerivel megmaradt kikristályosodó, felragyogó enyészetnek. A múlandóság foglya lett. A megrökönyö­dés és a csodálkozás szen­­zitív megtestesülése. Min­den elmúlt, tovatűnt körü­lötte, önmegsemmisítő té­kozlással vergődte napjait. S az esendőség cáfolatául néhány remekművel aján­dékozta meg nemcsak a ma­gyar filmművészetet, ha­nem ma már tudjuk, az egész emberiséget. Szigorú mércéjére jellemző, hogy mindebből a pár ezer mé­ternyi cellulózszalagból ő maga csak 8 percet (!) tartott jónak. Lovakról, hóemberekről, az embe­rek kihűlt képzeletvilá­gáról készített filmet, él­tette azokat, akik itt múltak el értelmetlenül a szemünk láttára, mesélt öregasszonyokról, akiknek semmi más nem adatott meg, csupán az emlékezés, összetéveszthetetlen nagy­­szerűséggel, kíméletlen őszinteséggel vitte filmre belső vívódásait, látomását, a pillanat szétroncsolt em­lékműveit, s utánozhatatlan asszociációs gazdagsággal teremtett magának egy le­gendás szépségű új világot. Filmjei szimbólumrendsze­réhez az önalakítás sürgető igénye teremtette meg a tárházat. Élni sietett, m­int Szindbád, s túlhajtotta az érzést. A próbatevés ragad­ta meg. Meg akarta élni magát a legvégletesebb to­talitásban. Mert kockázato­san élni. Mert képzelete szelében haladni új és új partok felé. A sors próbára tette, meggyötörte. S ő vi­selte, állta a próbát. Nem tudták megalázni. Viasko­dott a gondolat-rögeszmék­kel, önmagával. Kétségbe­ejtő tehetetlenséggel készült a kárhozatra. — Nem csábítja a halha­tatlanság? — kérd^TfSv!®? Ale egy interjúját — De — felelte nem tit­kolva érzelmeit. — Az em­ber legalább egy lábnyo­­ mot akar hagyni maga után. — Tehetséges embernek tartja magát? — faggattam tovább. — Nem tudom. Csak annyira, mint egy madár. Ha kedve van, énekel, ha nincs kedve, hallgat. — És a repülés? — Az izgat! — vágta rá felcsillanó szemmel. — A repülés adottság, nem ké­pesség. Ha nem tud repül­ni, nem madár. Szárny nél­kül élni nem lehet. — Ha elölről kezdhetné, mit csinálna másképpen? — Mindent ugyanígy, ta­lán jobban. — Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie életét, melyiket választaná? •— őszinteség. B­ecsültem benne, hogy a maga törvénye szerint élte az életét. Fanyar, beesett mosollyal az arcán. Kezé­ben csontig szívott cigaret­ta. Ő maga gondosan meg­borotválkozva, frissen va­salt ingben. Vékony, hóri­­horgas alakja fel-feltűnik emlékeimben. Telefonszá­mát évről évre átírom a noteszomban. Ha emlékeze­tünk ki nem szárad, ő is él. Köztünk, bennünk, a ma is nézők tömegét vonzó film­jeiben, briliáns grafikái­ban, rajzaiban, metszetei­ben, kinyomtatott vagy írásban rögzített gondola­taiban, feljegyzéseiben, em­lékfoszlányaiban, szemé­lyes használati tárgyaiban, fotókon, az életből, a te­remtés igézetéből lopott örömteli és kétségbeesett pillanatok kimerevülésé­­ben, amelyek most mind­mind közszemlére vannak téve a szellemidézés szín­helyén. A meghosszabbított élet lehetőségének szuggerálása az életműve, a Szindbád, a Csontváry, az „epigram­mák”, a képversek, vers­képek, így az Elégia, az Amerigo Tot, a Capriccio, a Tisztelet az öregasszo­nyoknak, az A piacére. De nemcsak filmjei, hanem színpadi rendezésének máig élő emléke, könyvborító­tervei, a mindig megdöb­bentő igazmondásai. Örökül hagyott művei valameny­­nyiünk gazdagságát jelen­tik. Bár pályája túlságosan korán félbeszakadt, művei — az utókor szemében — mégis egységesnek, ki­egyensúlyozottnak, követ­kezetesnek, megalkuvástól mentesnek tűnnek. Olyan­nak, amilyennek ő maga is teremtette őket. S ahogy Csoóri Sándor írta róla: „Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt, / hó­na alatt fekete mappa, / járt föl-alá türelmetlenül az aranyba mártott levele­­k­en ...” Kurcz Béla Huszárik Zoltán a Csontváry forgatásán

Next