Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-13 / 37. szám
Mind ez idáig szentül hittem, hogy mi, emberek vagyunk a sors kezében. Az elmúlt szerda este óta azonban, amikor is megnéztem a 91 éves Szondi Lipótról zürichi otthonában forgatott portréfilmet, amely a Beszélgetés az emberi sors természetéről alcímet viselte, azzal az új felismeréssel gazdagodtam, hogy ellenkezőleg: sorsunk ide van letéve, mi, a tulajdon kezünkbe. Szilárd meggyőződésem, hogy az agg tudós nem a levegőbe beszélt. Végtére is ő oly titkok megfejtőjének bizonyult hosszú élete munkásságával, amelyet az egész világ pszichiátriája nagyra becsül és hasznosít. Ám ezek a titkok nagyobbára a múlt és a jelen rejtettebb ismérvei által bukkannak a felszínre. A híres Szondi-teszt lelki mivoltunkat és karakterünket illetően, ha szabad azt mondanom, „nyílt kártyákkal” játszik. A családkutatás vagy a belső elválasztási mirigyek működésének vizsgálata, amelyek szintén Szondi Lipót tudományos módszerei közé tartoznak, ugyancsak kimutatható tényeken alapszik. De hát a sors? Az vajon mennyire analizálható annak a reményében, hogy vágyaink és igényeink szerint változtathassunk is rajta? Vagy, ahogyan Szondi Lipót mondta: a régi sorsunkat levethessük, mint a fehérneműt, s felválthassuk egy újjal. A téma nyilvánvalóan bővebb tanulmányozást igényel, mint amennyire a portréműsor alig egy órája lehetőséget adott, én azonban mindenesetre, a hallottak hatására, elkezdtem ebben az irányban gondolkodni. Vajon nem felettébb kényelmes megoldás-e a részünkről azt hangoztatnunk, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek? Nem lenne-e helyes az eddiginél fürkészebb tekintettel néznem a tévé műsorait? Pillanatnyi habozás nélkül jövendöltem volna meg például, ha előbb látom: a Szondi-műsort olyan alkalommal és időpontban fogják a második csatornán szerepeltetni, hogy lehető legkevesebb nézőt vonjon el egy vad lövöldözésekkel teljes westerntől vagy krimitől. Még azt is hozzátehettem volna: így jöjjön be a hatmilliós lottófőnyereményem. És jön. A Piszkos munka coltjainak ugatása gyakorlatilag elnémította, a tudomány nagy emberének csöndes szavait. Valószínűleg igencsak kevesedmagammal figyelmezhettem rájuk. De hát ha egyszer ilyen a sors... A tudósé meg a tudományé a televízióban. És milyen a nézőé? A hét erre is megfelelt. Rabszolgasors. Hogy ebben egyesek felismerni vélik a kedden megindult új tévésorozat címét? Benne van a fátum keze. Mert egyfelől utal Isaura, az úri ebédlőasztal mellől a konyhába parancsolt szép fehér rabszolganő és sorstársai kegyetlen életére, másfelől azonban pontosan megfogalmazza azt is, hogy az új sorozattal kapcsolatban mi vár a nézőkre. Bizony, csaknem az év végéig, teljes tizenöt hétig minden kedd estére megpecsételődött a sorsunk. Ott fogunk ülni rövid pórázra fogva a készülékeink előtt, a modern rabszolgasors példázataiként. De mintha maga a televízió, intim jellegű házi műsorai útján, óvni is igyekezne minket, hogy túl elhamarkodottan ne ringassuk bele magunkat a sors kiszámíthatóságának illúziójába. Történt ugyanis vasárnap délután a Nézzük együtt adásában, hogy Baleczky Annamária kedvesen, amúgy haverilag, elcseverészett közkedvelt, kitűnő színészünkkel, Székhelyi Józseffel a következő hét tévéműsoráról. Már amint az lenni szokott. No, mondja egyszercsak, úgy az adás vége táján Annamária, most pedig egy kis meglepetést fogunk szerezni neked. Épp hogy csak azt nem tette hozzá, hogy: Józsi. Snitt. Mén Annamária a Televízió egyik folyosóján, s lám, valamelyik kanyarulatnál ki nem toppan eléje? Az Ungvári Tamás. Aszongya neki Annamária: jé, hát maga meg honnan tudta, hogy épp magát keresem? Mire Ungvári, onnan, ahonnan maga, hogy ezen a néptelen folyosón, kezében ezzel a mikrofonnal, pont belém botlik. És épp a legjobbkor. Mert tudja, hogy honnan jövök? Most írtam alá a szerződést a Kémeri újabb négy folytatásának a megírására ... Hát, hogy a véletlenek milyen halmazata tud olykor létrejönni ebben a Televízióban! Pláne, ha még hozzáveszem, hogy ehhez az abszolút meglepetésszerű találkozáshoz kellett egy szabadnapos kamera is, „aki” a nagy pillanat hívó szavára szintén, mintegy ösztönszerűen, sebtiben a helyszínre gurult. Szondi Lipót a műsorában citált egy elmés Karinthy-rigmust: „Tudat alatt egy kis házban. Ül az ösztön talpig gyászban.” Hogy mitől ül az ösztön talpig gyászban, most ne firtassuk. Azt azonban biztosra veszem, ha a kis házában ő is nézte a tévén a Baleczky—Ungvári randevút, gyász ide, gyász oda, olyan röhögésbe tört ki, hogy a hasát fogta. Természetesen Annamária lélekszakadva vitte meg az örömhírt a Nézzük együtt stúdiójában üldögélő Székhelyinek, aki persze addigra már tudta, hiszen egyedül is tud tévét nézni. Minek következtében aztán, mi nézők is együtt örülhettünk Kémeri sikeres alakítójával, hogy újabb négy alkalommal lesz szerencsénk őt e szerepében viszontlátnunk. Az élet tehát mégiscsak teli van szép nagy meglepetésekkel. Hogy csak egyet mondjak: péntek este adták főműsoridőben a Középkorúak című roppant érdekes mai tárgyú kínai filmet. Szavunk se lehet, megérdemelte a kiemelt műsoridőt. A meglepetés itt az, hogy ugyanezt a filmet még ugyanebben a hónapban a magyar mozik is a műsorukra tűzik. Ez ellen sem lehet szavunk, a tévénéző ritkán láthat vadonatúj filmet. Csak nem értjük. Persze megkérdezhettem volna Horvát Jánost, a tévé filmügyi főnökét, hiszen szemtől szemben ültem vele, amidőn a Legyen szerencsénk! adását néztem. Mégsem lett szerencsém hozzá, illetve vele, mivel ott ő kérdezett és nem én. Rejtvényeket adott fel a versenyzőknek. Kicsit eltűnődtem rajta. Ez olyan nagy meglepetés? A Televízió vezetőinek anynyi kérdést tesznek fel a nézők naponta, oly sok rejtvény és feladvány megfejtésére kérik őket, hogy olykor-olykor igazán ők is megszuryongathatják fortélyos kérdéseikkel a nézőket. További felbukkanásuk tehát okkal várható Rózsa György következő műsoraiban, esetleg az Elmebajnokság adásaiban. Egyébként a Legyen szerencsénkében Horvát János rejtvényként „játszotta be” a Sidney Lumet-sorozat első filmjének, a Tizenkét dühös embernek egyik jelenetét. Alig egy órával korábban Székhelyi József a Nézzük együttben szintén „bejátszott” egy jelenetet ugyanebből a filmből. Játsszunk mi is egy kis vetélkedőt? Na, melyik jelenetet? Nem fogják kitalálni. (Akik mindkettőt látták, be súgjanak.) Szóról szóra ugyanazt. Már sejthetjük, mitől annyi a meglepetés a tévé műsoraiban. A szerkesztőik nincsenek összebeszélve. A hét legszebb meglepetése mégis az volt, hogy a kínai film főszereplője, lírai képsorok kíséretében, egy Petőfi-verset mondogatott a szerelmesének: „Lennék én folyóvíz, Hegyi folyam árja ...” Megnéztem szombat este a Menj a mamához, a papa dolgozik című francia, vasárnap az El Cid című amerikai—spanyol filmet. Hiába füleltem. Egyikben sem hangzott el Petőfivers. Sas György: NÉZETEM SZERINT Egy mozisiker a hét műsorából: Te, rongyos élet!... (Rubold Ödön és Udvaros Dorottya)