Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-01 / 44. szám

6 Gách Marianne beszélgetése Rajeczky Benjáminnal_____________ ..A zene­i műveltség nélkülözhetetlen eleme" Rajeczky Benjáminnal öt évvel ezelőtt találkoztam legutóbb, és most, amikor szemtől szemben ülök vele a Zenetudományi Intézet egyik csöndes, földszinti szobájában, valósággal föl­villanyoz a csupa reménykedést, biza­kodást árasztó, kedves lénye. Mozgá­sa fürge, észjárása már-már alig kö­­vethetőn szélsebes. Közelgő nyolcvanötödik születés­napja alkalmából kerestem föl. El sem hiszem, hogy ennyi idős, hiszen szelle­mi ragyogása, memóriájának az éle, fáradhatatlan tenniakarása, jövőbe­­figyelése oly eleven és érintetlen, akárha húszéves volna. Ennek a nyit­ját legutóbb szülői örökségnek tulaj­donította : apja kilencvenöt évet élt meg, anyja kilencvenet. Az egri szü­letésű Rajeczky Benjámin ma is Pész­­tóról jár be hetenként két-három nap­ra a Zenetudományi Intézetbe. — Tízéves korom óta élek ott, ma is az egykori szülői házban lakom. Bu­dapesten főképp megbeszélésekre, tárgyalásokra jut idő, de komoly munkára jobbadán Pásztón akad le­hetőségem. — Zenetörténeti, tudományos mun­kássága világszerte ismert és elismert. Sorra jelennek meg könyvei, publi­kációi, hanglemezei, tanulmányai, vé­get nem érő energiával taglalja, ku­tatja a gregorián, s a középkori mű­zene meg a népzene egymáshoz kötő­dését. Professzor úr érdeme, fölfede­zése, hogy a gregorián magyar dialek­tusban is megszólalhat. — Nemcsak az én munkám ered­ménye ez, hanem munkatársaimé, fő­képp Dobszay Lászlóé és Szendrey Jankáé, meg most már a velünk dol­gozó mai fiataloké is. — Öt évvel ezelőtt, amikor a „Mi a gregorián?” című kötete megjelent, elmondotta, hogy ezt a könyvét a nagyközönségnek szánta, népszerűsí­tés céljából, de a kódexek dallamkin­cseinek a földolgozására még tíz év is kevés. — Egy esztendő óta ez a munkánk hirtelen meggyorsult. Ma már mikro­filmre rögzítjük kutatásaink eredmé­nyeit. Ilyenképpen hatalmas anya­gunk gyűlt össze, tágult a világ, ma már nemcsak a magyarországi gre­gorián rendszerezésére szorítkozunk, hanem a határainkon túl is eredmé­nyesen keresgélünk. Az ő ösztönző sisteregtetése nélkül aligha büszkélkedhetne a magyar ze­netudomány az új értékes emlékek, források föltárásával. — Úgy tudom, zeneakadémiai órái­tól sem szakadt el. — Két tantárgy tanítására ma is vállalkozom: az egyik esztendőben a zene és a társadalom összefüggésére, a másikban pedig a népzenei bibliográ­fiára. Egyébként annak idején már Szabolcsi Bencének megmondottam, hogy ne csupán a szakmabeli kutatók elmélyült tanítását tűzzük célul. Igen fontos lenne, ha általános zenei tan­szakot is létesítenének más foglalko­zásúak, más pályákról hozzánk láto­gatók számára is. A németek minden egyetemen szerveztek fakultatív ze­nei tanszakot, ezeket sűrűn hallgat­ják mérnökök, nyelvtanárok, ötvösök, technikusok és mindenki, akit a zene érdekel. Mindig hittem abban, hogy a zene nem szórakozás, hanem a mű­veltség nélkülözhetetlen eleme. Ne­hogy félreértés essék: nem tagadom a szórakoztató zene létjogosultságát, de ezt leginkább a krimi műfajához ha­sonlítom, mert ha elandalít is, a mű­veltséget semmiképp sem gyarapítja. Amikor gimnáziumban tanítottam, egyik-másik szülő úgy hozta el hoz­zám a gyerekét, hogy megjegyezte: „a fiam botfülű”. Csak nem süket? — kérdeztem. Dehogyis — válaszolta. Hát ha nem süket, akkor a nyolcadik gimnázium végére megalapozott zenei műveltségre tesz szert. Így is történt. A gyerek apja nem tudta megkülön­böztetni a Himnuszt a Rákóczi in­dulótól, de a fia, mire leérettségi­zett, tévedhetetlenül fölismerte, me­lyik a műdal, melyik a népdal. — Professzor úr, ugye tanulmányai kezdetén nem az iskolai énektanítást tekintette élete céljának? — Ez igaz, mert amikor Innsbruck­ban teológiát tanultam és abból dok­toráltam, hamarosan belevetettem magamat a gregorián tanulmányozá­sába is. Tanárom, Rudolf von Fricker csodálatos légkört varázsolt zenetör­téneti előadásain. Ilyesféle kapcsolatot annak idején csak Szent-Györgyi Al­bert teremtett növendékeivel Szege­den. Innsbruckban azt terveztem, hogy majd ugyanott zenetörténetből is doktorálok, de itthon, amikor gim­náziumi tanárságom idején ezt meg­említettem Bitter Illés igazgatómnak, szándékommal nem értett egyet. Ehe­lyett arra szólított föl, szervezzek re­zesbandát az iskolában. — És akkor szót fogadott. . . — Mit tehettem volna egyebet? Én nem is panaszképpen meséltem ezt, mert amikor Budán a ciszterci gim­názium tanára voltam, a gyerekekkel boldog éveket töltöttem. Mi szerzetes tanárok nem fizetésért dolgoztunk, csak zsebpénzt kaptunk, és életün­ket a gyerekekre tettük föl. — Amíg tanított, nem jutott ide­je tudományos tevékenységre, inkább könyveket írt. Igaz-e, hogy Kodály Zoltán első felesége, Emma asszony azt mondta: „Rajeczky, magának ti­zenkét gyerekének kellene lennie . . . Ez igaz. Én pedig azt feleltem: akad nekem ennél sokkal több is, leg­alább háromezer. Hiszen tanítvá­nyaimnak a száma ezt is meghaladta. — Milyen iskolafajta megalakulásá­ról álmodott? — Akkoriban olyasféléről, mint amilyen a Westminster kórusáé, vagy a Wiener Sangerknabené. Hát ez nem sikerült. Ellenben amikor a gimná­ziumban egyházi kórust vezettem és újfajta zenét akartam megszólaltatni, Bárdos Lajos segítségét kértem. Ak­kor küldte el nekem, a maga keze­­írásával kottapapírosra vetett „Óh Dicsőséges Asszonyság” kezdetű ve­gyeskarú átiratát. Vagyis a megújult egyházi kórusirodalom első művét. A ma már történelmi nevezetességű Ma­gyar Kórus és az Énekszó című fo­lyóiratok révén ismerkedtem meg sze­mélyesen Kodály Zoltánnal. Kérésem­re föl is vett a Zeneakadémiára. — És hogyan emlékszik vissza ró­mai éveire? — Oda későbbi igazgatóm, Brisits József küldött. 1939-ben a római Col­legium Hungaricumban tíz hónapig tanulmányoztam a ciszto-gregorián történelmi hátterét, de aztán a terje­delmes cédula anyag egésze szó sze­rint hamuvá harmvadt a háború alatt, Pásztón ezzel gyújtottak be. — Ez nyilván nagyon megrendítet­te. — A tények ellen nem küzdhetünk. Az élet ment tovább. A budapesti Tu­dományegyetemen 1945 után 1950-ig lektori munkával bíztak meg, és ta­nítottam a ciszterci rend Tanárképző Főiskoláján meg a Székesfővárosi Ze­­zeneiskolában zenetörténetet. — S ha jól emlékszem, Kodály Zol­tán 1960-ban hívta át az MTA Zene­­tudományi Csoportjának megbízott igazgatóhelyettesi posztjára, később, Kodály halála után pedig az ő utód­jává vált. A gregorián elmélyült ku­tatására itt a Zenetudományi Intézet­ben csak nyugdíjas kora óta szentel­heti életét. — Hát nem öröm ez? Én sosem lá­zongtam sorsom ilyen vagy olyan for­dulata ellen. Mások hamarabb fognak hozzá legfontosabbnak vélt céljuk­­munkájuk megvalósításához, és ha­marabb fejezik be tevékenységüket, sőt az életüket is. Nekem később ada­tott meg ennek a munkának a lehe­tősége. De ne felejtse el, voltaképpen már a Néprajzi Múzeumban, a lejegy­zés és a gyűjtés feladata mellett is tel­lett időm arra, hogy a Melodiarum Hungáriáé Medii Revi sorozat kiadá­sát előkészítsem. — Ennek azóta a pótfüzete és sok más munkája is megjelent. — Nagy öröm számomra, hogy a Magyar Zenetörténet első kötetét az Akadémia Kiadó már nyomdába küldte, és készül a második meg a harmadik kötet is. A legelsőn tizenkét évig dolgoztunk. De nem nyugszunk, amíg mind az öt kötet napvilágot nem lát. — Élete igen fontos tevékenységé­nek mutatkozott a népdalgyűjtés is. — Ezzel ma sem hagytam föl Pász­tón és környékén. Amikor Kodályhoz kerültem, rögtön a kezembe nyomott egy gyűjtőfüzetet Pásztó fölírással. Kerényi Györggyel és Dávid Gyulá­val indultunk útnak, Parádtól Apát­­falváig, majd később másfelé is. A Néprajzi Múzeumból csángó dallamok keresgélésére küldték Tolnába, Bara­nyába, a Bodrogközbe. Aztán ami­kor Kodály a Sirató-kötet társszer­zőjének hívott meg, jómagam Kiss La­jossal, a legjobb gyűjtővel együtt tíz­tizenöt évig jegyeztem föl új meg új dallamokat. — Professzor úr, miképpen véleke­dik a mai középiskolai ének-zene ta­nításáról? — Fájdalom, a középiskolának erre ma igen kevés lehetősége nyílik. A kettéválasztott iskolafajta, vagyis az, hogy a nyolc általános után a gim­názium csupán négyéves, megfoszt a tanítás folyamatosságától. Elsőtől fél a nyolcadikig a növendékek sza­badon és szívesen fogadták be a zenei élményeket. Ma igen érthetőn a ter­mészettudományoké, a technikáé az elsőbbség, és azon sem csodálkozom, hogy mindenki a maga szakmájának a fontosságát hangoztatja, azért harcol.

Next