Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-01 / 44. szám
6 Gách Marianne beszélgetése Rajeczky Benjáminnal_____________ ..A zenei műveltség nélkülözhetetlen eleme" Rajeczky Benjáminnal öt évvel ezelőtt találkoztam legutóbb, és most, amikor szemtől szemben ülök vele a Zenetudományi Intézet egyik csöndes, földszinti szobájában, valósággal fölvillanyoz a csupa reménykedést, bizakodást árasztó, kedves lénye. Mozgása fürge, észjárása már-már alig követhetőn szélsebes. Közelgő nyolcvanötödik születésnapja alkalmából kerestem föl. El sem hiszem, hogy ennyi idős, hiszen szellemi ragyogása, memóriájának az éle, fáradhatatlan tenniakarása, jövőbefigyelése oly eleven és érintetlen, akárha húszéves volna. Ennek a nyitját legutóbb szülői örökségnek tulajdonította : apja kilencvenöt évet élt meg, anyja kilencvenet. Az egri születésű Rajeczky Benjámin ma is Pésztóról jár be hetenként két-három napra a Zenetudományi Intézetbe. — Tízéves korom óta élek ott, ma is az egykori szülői házban lakom. Budapesten főképp megbeszélésekre, tárgyalásokra jut idő, de komoly munkára jobbadán Pásztón akad lehetőségem. — Zenetörténeti, tudományos munkássága világszerte ismert és elismert. Sorra jelennek meg könyvei, publikációi, hanglemezei, tanulmányai, véget nem érő energiával taglalja, kutatja a gregorián, s a középkori műzene meg a népzene egymáshoz kötődését. Professzor úr érdeme, fölfedezése, hogy a gregorián magyar dialektusban is megszólalhat. — Nemcsak az én munkám eredménye ez, hanem munkatársaimé, főképp Dobszay Lászlóé és Szendrey Jankáé, meg most már a velünk dolgozó mai fiataloké is. — Öt évvel ezelőtt, amikor a „Mi a gregorián?” című kötete megjelent, elmondotta, hogy ezt a könyvét a nagyközönségnek szánta, népszerűsítés céljából, de a kódexek dallamkincseinek a földolgozására még tíz év is kevés. — Egy esztendő óta ez a munkánk hirtelen meggyorsult. Ma már mikrofilmre rögzítjük kutatásaink eredményeit. Ilyenképpen hatalmas anyagunk gyűlt össze, tágult a világ, ma már nemcsak a magyarországi gregorián rendszerezésére szorítkozunk, hanem a határainkon túl is eredményesen keresgélünk. Az ő ösztönző sisteregtetése nélkül aligha büszkélkedhetne a magyar zenetudomány az új értékes emlékek, források föltárásával. — Úgy tudom, zeneakadémiai óráitól sem szakadt el. — Két tantárgy tanítására ma is vállalkozom: az egyik esztendőben a zene és a társadalom összefüggésére, a másikban pedig a népzenei bibliográfiára. Egyébként annak idején már Szabolcsi Bencének megmondottam, hogy ne csupán a szakmabeli kutatók elmélyült tanítását tűzzük célul. Igen fontos lenne, ha általános zenei tanszakot is létesítenének más foglalkozásúak, más pályákról hozzánk látogatók számára is. A németek minden egyetemen szerveztek fakultatív zenei tanszakot, ezeket sűrűn hallgatják mérnökök, nyelvtanárok, ötvösök, technikusok és mindenki, akit a zene érdekel. Mindig hittem abban, hogy a zene nem szórakozás, hanem a műveltség nélkülözhetetlen eleme. Nehogy félreértés essék: nem tagadom a szórakoztató zene létjogosultságát, de ezt leginkább a krimi műfajához hasonlítom, mert ha elandalít is, a műveltséget semmiképp sem gyarapítja. Amikor gimnáziumban tanítottam, egyik-másik szülő úgy hozta el hozzám a gyerekét, hogy megjegyezte: „a fiam botfülű”. Csak nem süket? — kérdeztem. Dehogyis — válaszolta. Hát ha nem süket, akkor a nyolcadik gimnázium végére megalapozott zenei műveltségre tesz szert. Így is történt. A gyerek apja nem tudta megkülönböztetni a Himnuszt a Rákóczi indulótól, de a fia, mire leérettségizett, tévedhetetlenül fölismerte, melyik a műdal, melyik a népdal. — Professzor úr, ugye tanulmányai kezdetén nem az iskolai énektanítást tekintette élete céljának? — Ez igaz, mert amikor Innsbruckban teológiát tanultam és abból doktoráltam, hamarosan belevetettem magamat a gregorián tanulmányozásába is. Tanárom, Rudolf von Fricker csodálatos légkört varázsolt zenetörténeti előadásain. Ilyesféle kapcsolatot annak idején csak Szent-Györgyi Albert teremtett növendékeivel Szegeden. Innsbruckban azt terveztem, hogy majd ugyanott zenetörténetből is doktorálok, de itthon, amikor gimnáziumi tanárságom idején ezt megemlítettem Bitter Illés igazgatómnak, szándékommal nem értett egyet. Ehelyett arra szólított föl, szervezzek rezesbandát az iskolában. — És akkor szót fogadott. . . — Mit tehettem volna egyebet? Én nem is panaszképpen meséltem ezt, mert amikor Budán a ciszterci gimnázium tanára voltam, a gyerekekkel boldog éveket töltöttem. Mi szerzetes tanárok nem fizetésért dolgoztunk, csak zsebpénzt kaptunk, és életünket a gyerekekre tettük föl. — Amíg tanított, nem jutott ideje tudományos tevékenységre, inkább könyveket írt. Igaz-e, hogy Kodály Zoltán első felesége, Emma asszony azt mondta: „Rajeczky, magának tizenkét gyerekének kellene lennie . . . Ez igaz. Én pedig azt feleltem: akad nekem ennél sokkal több is, legalább háromezer. Hiszen tanítványaimnak a száma ezt is meghaladta. — Milyen iskolafajta megalakulásáról álmodott? — Akkoriban olyasféléről, mint amilyen a Westminster kórusáé, vagy a Wiener Sangerknabené. Hát ez nem sikerült. Ellenben amikor a gimnáziumban egyházi kórust vezettem és újfajta zenét akartam megszólaltatni, Bárdos Lajos segítségét kértem. Akkor küldte el nekem, a maga kezeírásával kottapapírosra vetett „Óh Dicsőséges Asszonyság” kezdetű vegyeskarú átiratát. Vagyis a megújult egyházi kórusirodalom első művét. A ma már történelmi nevezetességű Magyar Kórus és az Énekszó című folyóiratok révén ismerkedtem meg személyesen Kodály Zoltánnal. Kérésemre föl is vett a Zeneakadémiára. — És hogyan emlékszik vissza római éveire? — Oda későbbi igazgatóm, Brisits József küldött. 1939-ben a római Collegium Hungaricumban tíz hónapig tanulmányoztam a ciszto-gregorián történelmi hátterét, de aztán a terjedelmes cédula anyag egésze szó szerint hamuvá harmvadt a háború alatt, Pásztón ezzel gyújtottak be. — Ez nyilván nagyon megrendítette. — A tények ellen nem küzdhetünk. Az élet ment tovább. A budapesti Tudományegyetemen 1945 után 1950-ig lektori munkával bíztak meg, és tanítottam a ciszterci rend Tanárképző Főiskoláján meg a Székesfővárosi Zezeneiskolában zenetörténetet. — S ha jól emlékszem, Kodály Zoltán 1960-ban hívta át az MTA Zenetudományi Csoportjának megbízott igazgatóhelyettesi posztjára, később, Kodály halála után pedig az ő utódjává vált. A gregorián elmélyült kutatására itt a Zenetudományi Intézetben csak nyugdíjas kora óta szentelheti életét. — Hát nem öröm ez? Én sosem lázongtam sorsom ilyen vagy olyan fordulata ellen. Mások hamarabb fognak hozzá legfontosabbnak vélt céljukmunkájuk megvalósításához, és hamarabb fejezik be tevékenységüket, sőt az életüket is. Nekem később adatott meg ennek a munkának a lehetősége. De ne felejtse el, voltaképpen már a Néprajzi Múzeumban, a lejegyzés és a gyűjtés feladata mellett is tellett időm arra, hogy a Melodiarum Hungáriáé Medii Revi sorozat kiadását előkészítsem. — Ennek azóta a pótfüzete és sok más munkája is megjelent. — Nagy öröm számomra, hogy a Magyar Zenetörténet első kötetét az Akadémia Kiadó már nyomdába küldte, és készül a második meg a harmadik kötet is. A legelsőn tizenkét évig dolgoztunk. De nem nyugszunk, amíg mind az öt kötet napvilágot nem lát. — Élete igen fontos tevékenységének mutatkozott a népdalgyűjtés is. — Ezzel ma sem hagytam föl Pásztón és környékén. Amikor Kodályhoz kerültem, rögtön a kezembe nyomott egy gyűjtőfüzetet Pásztó fölírással. Kerényi Györggyel és Dávid Gyulával indultunk útnak, Parádtól Apátfalváig, majd később másfelé is. A Néprajzi Múzeumból csángó dallamok keresgélésére küldték Tolnába, Baranyába, a Bodrogközbe. Aztán amikor Kodály a Sirató-kötet társszerzőjének hívott meg, jómagam Kiss Lajossal, a legjobb gyűjtővel együtt tíztizenöt évig jegyeztem föl új meg új dallamokat. — Professzor úr, miképpen vélekedik a mai középiskolai ének-zene tanításáról? — Fájdalom, a középiskolának erre ma igen kevés lehetősége nyílik. A kettéválasztott iskolafajta, vagyis az, hogy a nyolc általános után a gimnázium csupán négyéves, megfoszt a tanítás folyamatosságától. Elsőtől fél a nyolcadikig a növendékek szabadon és szívesen fogadták be a zenei élményeket. Ma igen érthetőn a természettudományoké, a technikáé az elsőbbség, és azon sem csodálkozom, hogy mindenki a maga szakmájának a fontosságát hangoztatja, azért harcol.