Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
övé volt, nem csak a szemem. Attól fogva én bizony — utólag megvallom nektek, tovalibbent pillangók — kamaszkorom lányait hozzá hasonítgattam, öltözékén, mozgásán, dalán és táncán méregettem őket. Ma úgy mondanám: ideált kreáltam belőle. És hozzáteszem, nem volt nehéz, mert az volt. Gyanítom, együtt gyúrták ki a legjobb agyagból a számomra ugyancsak boldog emlékezetű Máriássy Félixszel. Megjelenítője azonban ő volt: a külvárosi nagylány, a vagányok legvagányabbika, a szépek közt a legizgalmasabb: hittem, a mi utcánkból. ALLEGRO NON TROPPO. Harminc esztendő telt el. A Mikroszkóp Színpadon ültem, és fölkonferálták őt. Közben, persze, rengetegszer találkoztunk, színházban, moziban, olykor civilben is. Énekelni is hallottam többször. Egy szenvedéstől kissé fáradt arcú szépasszony állt a hajdani hetyke lányka helyén, és most lassan, érzelmesen énekelgetett. Nem mondhatom, hogy nem tudtam: búcsúzkodik. Nótája, hangsúlyai az életről, a hódításról, a szépségről, a boldogságról beszéltek, tekintete az elmúlásról. Valahol a legmélyén azonban ott csillogott az az egykori féktelen jókedv, valahogy megint ott volt a „mi utcánkban”. Tudom én, hogy ne tudnám, három évtized alatt a mi utcánk is változott, némiképpen kikopott belőle a vagányság, mi, a lakói, konszolidálódtunk. Talán kissé már el is feledkeztünk régi utcánkról. Azon viszont valóban túl voltunk, hogy utakat, netán sugárutakat képzeltünk volna magunknak. Így hát Ruttkai Évával annyi év után ismét tehettem néhány lépést a kopott aszfalton. Fábián László Az emlékezetes filmsiker: Egy pikoló világos (Bulla Elmával) A KERT Csehov Cseresnyéskertjében Koncz Gáborral Trofimov előrement és siettette az indulást. „Jövünk már!... jövünk!” — és Ljubov Andrejevna követte társait, szeretteit. A zsalu gátét behúzva. A szél üresen himbálja a madárkalickát, a kutyalak is üres, őszi fonnyadt árvaságát éli a kert. A házban nem maradt senki. S bennünk fejszecsapások dendülnek. A ház asszonya Párizs varázslatát s a sziklás férgekkel teli kert gondozójának küszködését egyszerre élte. Ki a nagyvilágba? Ő tudta, hogy itt van dolga, hogy ebben a kertben. S ahová élni adatott, ott életet kell teremteni. Zöldelljen a fű, növekedjenek a bokrok és a fák, nyíljanak fa rózsák. De most kopaszodnak a fák, hullanak a levelek, avar fedi a féljáratot. Firsz se maradhatott. Siratnivaló, hogy lopahini bizakodással nem áltathatjuk magunkat, és tavaszi viszontlátást sem mondhatunk. Életünk, ifjúságunk egy darabja, isten velünk! Isten velünk? Egyre dendülnek a fejszecsapások . . . Ablonczy László.