Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-06 / 49. szám

Kedves Éva! Talán még emlékszik ar­ra az ódon pesti bérházra, annak is átjáró udvarára, ahol megannyi üzlet között volt egy fodrász is — nem él már —, kinél találkozott Anyámmal, s ahol az ön Édesanyja is meg-megfor­­dult. A két, még a ferenc­­józsefi időkből származó bécsi hölgy elbeszélgetett időről, távlatokról, színház­ról, emberekről egyaránt. Emlékszik Éva? Apám még Kommer volt, csupán a háború előtt magyarosí­tott. És Kommer lány volt — Anna néni —, aki férj­hez ment Gundel Jánoshoz egykoron. És Károly fiúk, aki mellesleg világhírű lett, tizenhárom gyermeket tud­hatott magáénak, közöttük Katalin leányát, akit az is­tenek a művészetek mam­­ájával etettek meg, és aki életet adott a Színészkirály­nak, az ön tíz éve elrobo­gott társának. Emlékszik Éva? Utolsó találkozásunk az öltözőjé­ben volt 1978-ban, a Pesti Színházban, az Utazás az éjszakába december 20-i, szerda esti előadásán. Kö­­zelgett a karácsony, Bagó már fenyőillatot lelkende­zett az öltözőasztala körül, és maga, még le sem vetve Mary lüktető gondjait, fo­gadott bennünket. Az elő­térben ült Tordy és Tahi Tóth. Várkonyinak utolsó szerepe volt. Emlékszik Éva? Júlia 1963-ban, egy lelkes, fák­lyahangú, szavait még néha ziháló örök Rómeó oldalán. Abba a Júliába mindenki szerelmes volt. Ezért a Jú­liáért családot, hitet, hazát el lehetett hagyni, nevet el kellett dobni. Emlékszik Éva? A min­dentudás szerény alázatá­val térdelt estéről estére Thália oltára előtt, tudván, érezvén, hogy valahonnan tág pupillákkal figyeli min­den rezdülését Jászai, Már­kus Emília, Bajor, Tőkés, Bulla. És a kegyetlen égi koronázási szertartás most új királynőt követel, Éva királynőt, utolérhetetlen vörös hajkoronájával, bro­kát ruhában, fenségesen, kis mosollyal szája szegletében. És Szindbád újra játszik az orgonán, várja az ő ki­rálynőjét, aki nekünk, földi halandóknak már nem akar többé parancsolni. Bélyeget keresek a levél­re, de valami a szemembe ment, és elázott a bélyeg, de tudom, hogy nyitott bo­rítékban is megkapja a le­velemet. És köszönöm. Kö­szönöm a magam, a százez­rek, a milliók nevében, kö­szönöm Lakner bácsi her­cegkisasszonyának, hogy tündérkirálynőnk volt. Hallom a fejszecsapáso­kat. Vágják a cseresznyés­kert fáit. Ez a kert a Víg­színház. Sötét van. Utolsó kézcsókkal Dr. Köti László MÁR EL NEM KÜLDHETŐ LEVÉL U­tazás az éjszakába. O’Neil drámájában Várkonyi Zol­tánnal Elment a SZÍNÉSZNŐ. Elment az EMBER. Mind­örökre. Szívembe mindig belemarkol a fájdalom, ha RÁ gondolok. A legkedve­sebb színésznőm volt, s ha­lála hírekor mégsem a szí­nésznő hiánya tudatosult bennem. Saját gyávaságom vágott mellbe. Igen, a gyá­vaságom. Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy egy előadás után le­megyek a 111-esbe egy ha­talmas vörös virágcsokor­ral, s jelét adom annak a hatalmas szeretetnek, ami bennem élt iránta. Nem tettem. Féltem, zavarom. Féltem, hogy nem fogad szívesen. Féltem, hogy fá­radt lesz. Féltem . . . Pedig ma már tudom, hogy bol­doggá tette, ha egy néző le­ment hozzá, gratulált, el­mondta a véleményét. Per­sze csak akkor, ha ez szív­ből jövő volt. Hogy honnan tudta, hogy mikor jön szív­ből a szeretet, hogy mindez nem csak sznob képmuta­tás ? Tudott olvasni az em­berek szeméből. Tudta, ki milyen szeretetből keresi őt fel, s mindannyiszor boldog volt, ha rajongóival találkozhatott. Szerette az embereket, mint ahogy az emberek is szerették, sze­retik és szeretni is fogják őt. Mert azzal, hogy el­ment, a szeretet lángja nem aludt el, a szeretet nem múló állapot. És én mégsem mentem a 111-esbe. Mindig halogat­tam, hogy majd legköze­lebb. Nincs legközelebb. A találkozás elmaradt. Az első színházi találko­zásom Tennessee Williams „Orfeusz alászáll” című da­rabja volt. Ő játszotta a La­­dyt. Ez volt az első élmé­nyem, s mind­máig az egyik legnagyobb. Magával ragadott, s én Vele együtt éltem a Lady életét. Még most is, ha erre az előadás­ra gondolok, képek, jelene­tek tűnnek fel bennem ... Csodálatos örök emlék ma­rad. , Még háromszor találkoz­tam Vele, a Színházi Szí­nésznővel. O’ Neill Ameri­kai Elektrájának Christin­­jét, Nádas Péter Találkozá­sának Máriáját és Dürren­matt öreghölgyét fejelezhe­­tetlenné tette számomra. Édesanyám 1962 óta gyűj­ti a Film Színház Muzsika című lapot, így volt lehető­ségem megismerni őt. Kri­tikákat, nyilatkozatokat ol­vastam, és egyre jobban megszerettem. De nemcsak a színésznőt, hanem az egész színházi világot, oly­annyira, hogy azt szoktam mondani, ha nem lenne színház, én lennék az első, aki kitalálnám. Most, hogy elment, most fogjuk iga­zán érezni a színésznő hiá­nyát. Utolsó nyilatkozatainak egyikében sokat beszélt kedveséről, aki már tíz éve halott. Nem tudja elviselni a hiányát. S valóban, ami­kor a kedves meghalt, a Művésznő élete is kettétö­rött. Örök Rómeója halála után nyilatkozta, hogy csak Róla tudna beszélni. S így vagyok most én is. Csak Róla és érte tudnék most beszélni, szólni... Elment. De sok emléke maradt annak, aki szeret­te őt. Persze tudom, hogy ezek nem tudják pótolni a lényét. Azonban megma­radt emlékünkben a mo­solygós szeme, gyönyörű haja, kislányosan csengő hangja, csodálatos kacagá­sa, mozdulatai. Emlékezni fogunk Rá, mi, akik sze­rettük.­ ­ TALÁLKOZÁS ELMARADT A­z Amerikai Elektra próbája Gálffi Lászlóval (Fotó Koncz) Horváth Zsuzsanna

Next