Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-18 / 42. szám
LEMEZFIGYELŐ NÉPTELEN ÚTON A rockzenében manapság különösen hálátlan vállalkozás a belső utakhoz igazodni. Mégis születnek kísérletek, amelyek szándékuknál, jó esetben eredményüknél fogva emlékeztetnek a műfaj kezdeti éveire, amikor nem a profit menynyisége, hanem a kifejezés kényszere hívta életre az új formákat. Szörényi Levente harmadik szólólemeze, indíttatását tekintve, aligha számított volna rendhagyó megnyilatkozásnak például húsz évvel ezelőtt. Szavak és jelszavak, mozgalmak és álmozgalmak, ígéretek és csalatkozások árán jutottunk el ismét a kiindulóponthoz: legkedvesebb témánk — önmagunk. „Ki merné megmondani / jó-e vagy rossz ha szívből szól a dal” énekelte Eric Burden egyik dalában. Ez az, ami elsősorban szöget üthet a Végtelen úton hallgatójának fejébe. A lemez ugyanis jóval több annál, amit személyes hangvételnek szokás nevezni. Az a meghitt, bensőséges tónus jellemzi, amellyel régi, közeli ismerősökhöz fordulunk, mert számítunk a véleményükre. Az István, a király monumentális, de képzeletbeli mondája, az utolsó Fonográf-lemez hosszú hallgatást ígérő kiúttalan apátiája után nagyon is érthető, miért választotta saját, eleven és ellentmondásos valóságát témaként. A művek az állandóság sorsára jutnak , megdicsőülnek vagy megbuknak, a szerző azonban kénytelen szembenézni halandó sorsa hétköznapjaival. Jó tizenöt és a Fehérvári úti Illés-klubban (a Körteremben) éreztem Szörényit ilyen közvetlennek, tudatosnak, mint az új album számaiban. A Végtelen úton azonban nem jelentetet visszatérést a hatvanas évekbe. Az Illészenekar utolsó fellépése (1973 szeptember) óta eltelt időszak nem adott feleletet az akkor függőben hagyott, lényegi kérdésekre, amelyek megválaszolatlansága ezen a lemezen is kísért. Emberi átformálódása, művészi metamorfózisa révén Szörényi most lehetőséget adott magának — főként a jövőre nézve —, hogy végre kimondja a válasz ráeső részét. A tizenegy szerzeményből álló összeállítás ennek a „résznek” lehet programadó darabja. Bár a Végtelen úton még nem egységes, kiforrott produkció, feszültségekkel és szenvedélyekkel telített, félreérthetetlen dokumentuma egy majdnem váratlan lelki átalakulásnak. A számok megújuló lendületességéből, az énekteljesítményből és a szövegekből tisztán és élesen sugárzó szemléletbeli változás, első megközelítésben, mellékessé teszi a zeneanyag adott szinten szóvá tehető ellentmondásait. A „nem”-ek helyett az „igen”-eket kereső és megtaláló megközelítés egyre inkább hiányzik felfogásunkból. Ez az élettapasztalat érlelte hit többre hivatott, mint a vakmerő (néha zseniális) ösztön, amelynek a rock létezését köszönheti: megtartani és kibontani a lehetőséget, amelyhez az évek múlásának semmi köze. Kár, hogy a zene csak részeiben tükrözi azt a fordulatot, amely a textúra egészét áthatja. Különös játéka ez a sorsnak, hiszen Szörényinek ez az első saját szövegezésű albuma. A lemez dallam- és hangzásvilága átmeneti periódus terméke. Mindkettő igen sok szállal kapcsolódik a Fonográf-tónus hangszerelési és koloritbet vonásaihoz, ugyanakkor ösztönösen eltérő hangulati tartományokból is táplálkozik. Zenei szemszögből azok a kompozíciók hatnak a legihletetebbnek, amelyek gondolatilag is a legfontosabbak (Hajnali álom, Vágyaim napja, Végtelen úton, Ballada). Az inspiráció és a szakmai rutin ezekben a számokban ritka csillogású ötvözetté szilárdul. Meglepő, hogy a dalok egy része „idegen” hangzási sablonokra épül. A mondandó eredetisége nemigen egyeztethető össze a máshonnan ismerős effektusokkal. Szörényi Levente nem szorul rá azokra a másodkézből való manírokra, amelyek a Múzsa csókja zenekari szólamát a Dire Straits sound lenyomatává, az Éjszakai telefonok kíséretét a reggé? és Stivie Wonder stílusának keverékévé egyszerűsítik. A hangösszeállítás vonatkozásában indokolatlannak tűnik a szintetizátorok hangsúlyos beépítése. Alkalmazásuk egyfelől uniformizálja a megszólalást, másfelől épp azt a hangszert szorítja háttérbe, amely Szörényinek mindig is lételeme volt. Jól kivehető, árnyalt gitárszólam helyett, például a Lány hintaszékkel-ben is szintetizátorral megtámogatott, steril betétet hallunk. A Művészbejáró középrészét leszámítva, nagyon hiányoznak a korongról a Még fáj minden csók emlékezetes lemezfelvételének (1973) rögtönzéséhez hasonló szólók. Az albumot záró kompozíció hármas növekvő szuggesztivitású muzsikája és sorai, valamint néhány elegáns zenei ötlet (a Ne kérdezd tőlem ritmikai súlyait kiélező torzított gitár beütések, a Művészbejáró refrénjét finoman karikírozó vibrafonszólam) megerősítenek abban a hitben, hogy az érzékelhető negatívumok, végső soron, valóban másodlagosak a lemez irányadó szerepéhez mérve. A siker és a kudarc egyazon csodaszerrel, eredményesen gyógyítható: „Figyelj a külső hangokra ha nem hallod a belsőt figyelj a belső hangokra ha nem hallod a külsőt.” , J. Király István £$*£»‚¥) lIYEWrtl VÉGTELEN rITOJ^ ... »♦ŐRIT 28