Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
Bagó az asztal alatt szendereg, ha álmodik is közben, néha közelebb simul a lábunkhoz. Az eszpresszóban közömbös és megnyugtató körülöttünk a zaj. Éva az esti előadásról jött, most oldódik benne a feszültség. Azt mondja: előadás végén ott áll a függöny előtt, s ahogyan lehajtja fejét, majd a közönségre néz, bárkire a nézőtéren ülők közül, úgy érzi, mintha válaszolnának az emberek. Majdnem visszaköszönnek. Ez a válasz, ez a szinte visszaköszönés gyönyörű záradéka egy-egy színházi estének. Bagó szuszog. Éva szól valamit hozzá, nem is hallom. Majd megint felém fordul, s arról beszél, mennyi gondja volt a Lotte című Peter Hacks-monodráma szövegével: „Ezerötszáznegyven sor!” Ahogyan így, felkiáltójelestől kimondja a számot, mindjárt gépírt oldalakat látok magam előtt, rettentő sokat. Csakugyan, hogyan lehet azt megtanulni? A Sirály Arkagyinája után vagyunk, persze, hogy Csehovra fordul a szó. Arra gondoltam, először a csaknem három évtizede játszott Nyinát fogja említeni. De nem! „Maga tudja, hiszen tudom, ott volt, hogy nagyon-nagyon fiatalon találkoztam Csehovval, még a Nagymező utcai Vígszínház színpadán, a Három nővér Nataljájával. Gombaszögi Frida, Mezei Mária, Dajka Margit volt a három nővér, Tímár játszotta Versinyint. . . Nem is tudom, szabad-e olyan fiatalon Csehov-mondatokat mondani, mint amilyen én akkor voltam.” Elfutott csaknem egy évtized, a Néphadsereg Színházában Nyina lett Ruttkai Évából, Nyina Zarecsnaja. „Én a sirály vagyok... ” Csak ennyit idéz a negyedik felvonás nagy magánbeszédéből, majd föláll s az előadás Nyina-ruháira emlékezik. Hogy az első felvonásban hófehér ruhát viselt, kendővel. A kendő rojtjai, akárha szárnyak lettek volna. (Mutatja!) Volt egy halványszürke, kissé amolyan „matrózgalléros” ruhája, végül egy szürke, fölötte fekete köpeny. Eredeti fűzőt viselt, ettől „palack formát” kapott (mutatja!), olyan tartást, amely Csehov korának asszonyaira volt jellemző. Éva visszaül, és ugyanazt a színházat említi: akkor, 1970-ben, amidőn a Ványa bácsi Jelena Andrejevnáját játszotta, ismét Vígszínháznak hívták. Latinovits Zoltán Ványa bácsija ... Két esztendővel később a Három nővér Másája következett. Nem akarta eljátszani, de Horvai meggyőzte „A Három nővér: vers. Líra. Költemény. Vers, amelynek sorai között titkok lappanganak Én pedig hiszek a titkokban...” Újabb két év, s a Cseresznyéskert Ranyevszkajája következett. Most meg Arkagyina. Hány Csehov-szerep is ez? „Eggyel több — válaszol ki nem mondott kérdésemre —, mert A kutyás hölgy filmváltozatában íja Szavvina magyar hangja is én voltam... Sok szó esik manapság a modernségről. Csehovnál nincs modernebb író! Talán csak Shakespeare. Mert ő még régebben élt... ” Lehajol és megsimogatja Bagót. Dalos László „HISZEK A TITKOKBAN...” Milyen különös a színészsors. Milyen nehéz meghatározni a nagy pillanatokat. Ami fölülmúlhatatlannak tetszik az egyik órában, miként merül a feledés homályába, mikor foszlik egykorvolttá, netán kevéssé fontossá a többi, az újabbak árnyékában. S milyen különös, hogy vannak nagy színészek, akiknek pályáját meghatározza egy stílus, meghatározza egy hangulat. Tragikus színész, nagy komédiás, társalgási drámák hőse, klasszikus szerepek mestere. Ruttkai Éva nem közülük való volt. Arcai, színei akárha naponta változtak. Aszerint, mit várt tőle a színház. Eljászotta Nyinát a Sirályban és a Hattyú főszerepét, Roxane-t és Zíliát, Lidát az Ilyen nagy szerelemben és Osztrigás Micit, Éva volt és Júlia, Margit a Faustban és Annie a Játék a kastélyban előadásán, megmutatta dara Zachanassiant Az öreg hölgy látogatásában és a Színésznőt A testőrben. Tündökletes tehetsége megóvta attól, hogy bármely műnemnél megállapodjék. A klasszikus szépség éppúgy sajátja volt, mint a szelíd vidámság, az irónia vagy a förgeteges komédia. S hogy melyik fogant igazán lelkéből? Aligha lehet ezt kideríteni. Aligha hihetjük, hogy maga eldöntötte, akárcsak tudta, sejtette volna. Tizenhat esztendeje Csehov Ványa bácsijában Jelena Andrejevnát játszotta. A nem kevés színházi belső vihart kavart, feszültségektől terhes, ám máig emlékezetes előadás egyik kritikusa akkor így írt róla: „Mi már csak leírásokból ismerhetjük Duse vagy Rachel művészetét. Valószínűleg egész másképp játszottak, mint Ruttkai, lehet, hogy egészen mást, de nem hiszem, hogy többet adtak volna kortársaiknak.” Valahol itt kell keresni Ruttkai színészetének nagyságát és igazságát. A kor művésze volt. Nem időn, koron fölül játszott. Mindig a mának, a kortársaknak. És tette ezt vállalásaival is, amikor színházában kevesebb megbecsülés övezte, járta előadóestjével az országot. A kortársakban kereste a társakat. A közönséget. S a korhoz szólt akkor is, amikor utolsó esztendeiben elvállalta, elfogadta, akarta annak a furcsa és szokatlan, szokatlan volta miatt pedig nyilvánvalóan kisebb közönségsikerre számító drámának a főszerepét, amely, bizton lehetett látni, a színház fejlődésének, alakulásának egyik lehetőséges változata. Ruttkai Éva Nádas Péter Találkozásában Máriát játssza. Játssza — a szó nem illik ehhez a drámához. Létezi. A színésznő maga volt Mária. Ahogy a színpad nyílásában ült feketében a fehér falak között. Mozdulatlanul. Szótlanul. Ahogy megmutatta a magányt, ahogy kutatta önmagában az emlékeket, ahogy éreztette a belső feszültséget, amely egyre oldódott, amint a történet, az életsors kibomlott. Ahogy megélte a fölismerést, miként válhat az ember a történelem ostoba játékszerévé. Ahogy éreztette, csak addig tart élete, míg a történetet végigmondja, míg megosztja, mert abban a pillanatban elvesztette önmagát, s benne a másikat. A színpadi létezés teljességének művészi megfogalmazása volt Ruttkai Máriája. S egyben hű képe saját színészi érzékenységének, amellyel az újat fogadta és beépítette művészetébe. Ha volt színészi teljesítmény, amely a kornak szólt, amelyet a kortársaknak akart adni, a Találkozás Mániája az volt. Az asszony végső mondatai után visszapillantott. Mint aki meg akart győződni, hogy rendet hagyott maga után. A szobában? Méginkább az életben ? Alakja még egyszer föltűnt, már csak háttal magasodva a hófehér fény tükrében. Mária búcsúzott. Az ember. S Ruttkai Éva, a színésznő is. Mert bár követte még nagy szerep és fontos alakítás a Találkozást, Mária fölmagasodott figurája a színészi akarás, a színjátszásba vetett hit emlékműve lett. Róna Katalin A KOR SZÍNÉSZE Hegedűs D. Gézával a Találkozásban