Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-06 / 49. szám

Bagó az asztal alatt szen­dereg, ha álmodik is köz­ben, néha közelebb simul a lábunkhoz. Az eszpresszó­ban közömbös és megnyug­tató körülöttünk a zaj. Éva az esti előadásról jött, most oldódik benne a feszültség. Azt mondja: előadás végén ott áll a függöny előtt, s ahogyan lehajtja fejét, majd a közönségre néz, bárkire a nézőtéren ülők közül, úgy érzi, mintha vá­laszolnának az emberek. Majdnem visszaköszönnek. Ez a válasz, ez a szinte visszaköszönés gyönyörű záradéka egy-egy színházi estének. Bagó szuszog. Éva szól valamit hozzá, nem is hal­lom. Majd megint felém fordul, s arról beszél, mennyi gondja volt a Lotte című Peter Hacks-mono­dráma szövegével: „Ezeröt­­száznegyven sor!” Ahogyan így, felkiáltójelestől ki­mondja a számot, mindjárt gépírt oldalakat látok ma­gam előtt, rettentő sokat. Csakugyan, hogyan lehet azt megtanulni? A Sirály Arkagyinája után vagyunk, persze, hogy Csehovra fordul a szó. Ar­ra gondoltam, először a csaknem három évtizede játszott Nyinát fogja em­líteni. De nem! „Maga tud­ja, hiszen tudom, ott volt, hogy nagyon-nagyon fiata­lon találkoztam Csehovval, még a Nagymező utcai Víg­színház színpadán, a Há­rom nővér Nataljájával. Gombaszögi Frida, Mezei Mária, Dajka Margit volt a három nővér, Tímár ját­szotta Versinyint. . . Nem is tudom, szabad-e olyan fiatalon Csehov-mondato­­kat mondani, mint amilyen én akkor voltam.” Elfutott csaknem egy év­tized, a Néphadsereg Szín­házában Nyina lett Ruttkai Évából, Nyina Zarecsnaja. „Én a sirály vagyok... ” Csak ennyit idéz a negye­dik felvonás nagy magán­beszédéből, majd föláll s az előadás Nyina-ruháira em­lékezik. Hogy az első fel­vonásban hófehér ruhát vi­selt, kendővel. A kendő rojtjai, akárha szárnyak lettek volna. (Mutatja!) Volt egy halványszürke, kissé amolyan „matrózgal­léros” ruhája, végül egy szürke, fölötte fekete kö­peny. Eredeti fűzőt viselt, ettől „palack formát” ka­pott (mutatja!), olyan tar­tást, amely Csehov korának asszonyaira volt jellemző. Éva visszaül, és ugyanazt a színházat említi: akkor, 1970-ben, amidőn a Ványa bácsi Jelena Andrejevnáját játszotta, ismét Vígszínház­nak hívták. Latinovits Zol­tán Ványa bácsija ... Két esztendővel később a Há­rom nővér Másája követke­zett. Nem akarta eljátsza­ni, de Horvai meggyőzte „A Három nővér: vers. Lí­ra. Költemény. Vers, amely­nek sorai között titkok lappanganak Én pedig hi­szek a titkokban...” Újabb két év, s a Cseresznyéskert Ranyevszkajája követke­zett. Most meg Arkagyina. Hány Csehov-szerep is ez? „Eggyel több — válaszol ki nem mondott kérdésemre —, mert A kutyás hölgy filmváltozatában íja Szav­­vina magyar hangja is én voltam... Sok szó esik manapság a modernségről. Csehovnál nincs moder­nebb író! Talán csak Shakespeare. Mert ő még régebben élt... ” Lehajol és megsimogatja Bagót. Dalos László „HISZEK A TITKOKBAN...” Milyen különös a színész­sors. Milyen nehéz megha­tározni a nagy pillanato­kat. Ami fölülmúlhatat­­lannak tetszik az egyik órá­ban, miként merül a fele­dés homályába, mikor fosz­lik egykorvolttá, netán ke­véssé fontossá a többi, az újabbak árnyékában. S milyen különös, hogy vannak nagy színészek, akiknek pályáját megha­tározza egy stílus, meghatá­rozza egy hangulat. Tragi­kus színész, nagy komédiás, társalgási drámák hőse, klasszikus szerepek meste­re. Ruttkai Éva nem közü­lük való volt. Arcai, színei akárha naponta változtak. Aszerint, mit várt tőle a színház. Eljászotta Nyinát a Sirályban és a Hattyú főszerepét, Roxane-t és Zí­­liát, Lidát az Ilyen nagy szerelemben és Osztrigás Micit, Éva volt és Júlia, Margit a Faustban és An­nie a Játék a kastélyban előadásán, megmutatta da­ra Zachanassiant Az öreg hölgy látogatásában és a Színésznőt A testőrben. Tündökletes tehetsége meg­óvta attól, hogy bármely műnemnél megállapodjék. A klasszikus szépség éppúgy sajátja volt, mint a szelíd vidámság, az irónia vagy a förgeteges komédia. S hogy melyik fogant igazán lelké­ből? Aligha lehet ezt kide­ríteni. Aligha hihetjük, hogy maga eldöntötte, akár­csak tudta, sejtette volna. Tizenhat esztendeje Cse­hov Ványa bácsijában Je­lena Andrejevnát játszot­ta. A nem kevés színházi belső vihart kavart, feszült­ségektől terhes, ám máig emlékezetes előadás egyik kritikusa akkor így írt ró­la: „Mi már csak leírások­ból ismerhetjük Duse vagy Rachel művészetét. Való­színűleg egész másképp ját­szottak, mint Ruttkai, le­het, hogy egészen mást, de nem hiszem, hogy többet adtak volna kortársaik­nak.” Valahol itt kell keresni Ruttkai színészetének nagy­ságát és igazságát. A kor művésze volt. Nem időn, koron fölül játszott. Mindig a mának, a kortársaknak. És tette ezt vállalásaival is, amikor színházában ke­vesebb megbecsülés övezte, járta előadóestjével az or­szágot. A kortársakban ke­reste a társakat. A közön­séget. S a korhoz szólt ak­kor is, amikor utolsó esz­tendeiben elvállalta, elfo­gadta, akarta annak a fur­csa és szokatlan, szokatlan volta miatt pedig nyilván­valóan kisebb közönségsi­kerre számító drámának a főszerepét, amely, bizton lehetett látni, a színház fejlődésének, alakulásának egyik lehetőséges változata. Ruttkai Éva Nádas Péter Találkozásában Máriát játssza. Játssza — a szó nem illik ehhez a drámához. Lé­tezi. A színésznő maga volt Mária. Ahogy a szín­pad nyílásában ült feketé­ben a fehér falak között. Mozdulatlanul. Szótlanul. Ahogy megmutatta a ma­gányt, ahogy kutatta ön­magában az emlékeket, ahogy éreztette a belső fe­szültséget, amely egyre ol­dódott, amint a történet, az életsors kibomlott. Ahogy megélte a fölismerést, mi­ként válhat az ember a történelem ostoba játéksze­révé. Ahogy éreztette, csak addig tart élete, míg a tör­ténetet végigmondja,­­ míg megosztja, mert abban a pillanatban elvesztette ön­magát, s benne a másikat. A színpadi létezés teljessé­gének művészi megfogal­mazása volt Ruttkai Máriá­ja. S egyben hű képe saját színészi érzékenységének, amellyel az újat fogadta és beépítette művészetébe. Ha volt színészi teljesítmény, amely a kornak szólt, ame­lyet a kortársaknak akart adni, a Találkozás Mániája az volt. Az asszony végső mon­datai után visszapillantott. Mint aki meg akart győ­ződni, hogy rendet hagyott maga után. A szobában? Méginkább az életben ? Alakja még egyszer föltűnt, már csak háttal magasodva a hófehér fény tükrében. Mária búcsúzott. Az ember. S Ruttkai Éva, a színésznő is. Mert bár követte még nagy szerep és fontos alakí­tás a Találkozást, Mária fölmagasodott figurája a színészi akarás, a színját­szásba vetett hit emlékmű­ve lett. Róna Katalin A KOR SZÍNÉSZE Hegedűs D. Gézával a Találkozásban

Next