Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
Ruttkai Évát nagyon szerette a közönség. Autóját előadás után néha úgy feldíszítették, mint a fiatal párok esküvői kocsiját. Rózsaszálakat tűztek a szélvédőre, szegfű került a motorházra. Most, hogy Júlia tíz esztendő múltán követte Rómeóját a halhatatlanságba, ismeretlen kezek naponta friss virágot helyeznek a sírjára Farkasréten, pontosan úgy, ahogy Latinovits Zoltánnál csokrokkal vizitelnek a szemesi temetőben. Latinovitsot költők verseikkel búcsúztatták. Ruttkai Éva többet érdemel a kincstári elsiratásnál. Szerepeinek, kitüntetéseinek felsorolása mellett és a már megszokott szólamok között a mély megrendülés, az őszinte fájdalom nagyobb helyet kaphatott volna, és főleg a művészi értékét kifejező olyan súlyos szavak, mint amilyeneket Kárpáti Aurél használt 1926-ban az elhunyt Jászai Marival kapcsolatban: „Bizonyos értelemben ő maga volt a Nemzeti Színház. — A nagy stílus halott.” Pirulva mások helyett és szégyenkezve kérdezem: nem jutott senkinek eszébe, hogy leírja: Ruttkai Éva bizonyos értelemben maga volt a Vígszínház? Vele a magyar színjátszás egy nem jelentéktelen korszakát is eltemettük, hiszen a stafétabotot Bajor Gizitől kapta, és legjobb tudomásom szerint nem adta át senkinek. 58 évet élt, ebből ötvenhatot dolgozott. Nem ismerek rajta kívül mást, akinek a pályán ilyen hosszú és ilyen „aktív munkaviszonya” lett volna. Aktív volt még akkor is, amikor már nem minden testrésze engedelmeskedett erős akaratának. Élni akart, és ezért dolgoznia kellett, hogy megélhessen. Szerette az életet. Nem egyszerre halt meg. Először a hangja hagyta el, azután a jobb keze, majd a lába. Így vonszolta be magát a Rádióba két héttel a vég előtt. Ült az asztalkán levő mikrofonnál, a segédrendező lapozta a példányt, néhány órára mintha visszaszökött volna a hangja, kissé fáradt volt, kissé fátyolos, de az övé. Sajátos, kifejező, hajlékony. Felvétel után visszafuvarozták a házba, az Endrődi Sándor utcába. A ház a vára volt, otthona (a mérnök Latinovits Zoltán tervei alapján készült). Innen jártak mindketten országjáró portyáikra, filmezni, színházba, fellépésekre belföldre és külföldre. Azután innen járt egyedül próbára és előadásra, innen indult, hogy a ttévé kamerái vagy a felvevőgép elé álljon, ide tért vissza évekig fekete ruhákba öltözötten lobogó vörös hajjal, mint egy soha meg nem írt görög sorstragédia nyugtalan főszereplője, aki párjavesztetten megpihenni képtelen, akit az istenek arra kárhoztattak, hogy sebzett szívvel űzött vad módjára fusson, rohanjon egyre gyorsuló iramban félre-reszketve, hogy versenyben maradhasson a száguldó idővel, a hetekkel, napokkal, ami még hátravan, hogy teljesíthesse önként vállalt feladatát, hogy ápolni tudja művészi utóéletét annak, akit szeretett. Ereje fogytán nyugalmat a ház adott, a ház, amelyet múzeumnak szánt, nem a maga számára, a ház, amely hosszú cikcakkos lépcsősor végén lazán rákönyököl a Rózsadomb szikláira — előtte a város. — Négy filmfőszerep volt a lépcső — mondotta egyszerűen és természetesen, mint aki megállapítja: „A kifli ára 50 fillér”. Alaposan szemügyre vettem. Nem márványból készült. Közönséges alkalmatosság. Semmi rendkívüli, hacsak az ára nem: négy filmfőszerep. Olyan lépcsője a legnagyobb amerikai szupersztárnak sincs a kastélyában, amire nem négy, de egyetlenegy filmjének a gázsiját költötte volna. Ilyen lépcső nincs a világon, csak nálunk. Könnyű volna élcelődni a hazai viszonyokon, és ízléstelen azt a tanulságot levonni, hogy a színész olcsó, a lépcső drága. Pedig a színész olcsó, a lépcső drága. De a lépcsőre legalább lehet vigyázni, karbantartani. Kímélni, hogy el ne kopjon, óvni a fagytól, az erős napsütéstől. Meg lehet hosszabbítani a lépcsők életét. Becsüljük meg őket! De mit kezdjünk a színésszel, ha kidől a sorból? Temetni még csak tudunk — természetesen forgatókönyv szerint, esetleg némi módosítással. Nekrológot írni, szívvel és szellemesen elfelejtettünk azon a szinten, amely kijár egy akkora színésznőnek, mint Ruttkai Éva. Mire számíthatnak a kisebbek? Esküszöm, nem érdemes meghalni! Szatmári István IEM JÓ EZ ÍGY! Az öreg hölgy látogatásában Szatmári Istvánnal Latinovits Zoltánnal a Kárpáthy Zoltán című címben (Fotó: Inkey Tibor)