Film Színház Muzsika, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 1. szám
Itt Gyurkovics Tibor komédiáját nemcsak az ősbemutató hangulata, izgalma avatta Veszprémben kivételes eseménnyé, hanem egy színházi különösség: az író nem páholyból, nem a színpad mögül, hanem szereplőként, játszó személyként volt részese a mű nyilvánosság előtt elkezdődő életének. Sok példát tudunk előszámlálni arról, hogy az író megrendezte művét, egyedül vagy társrendezőként, de megvallom, én még nem találkoztam ilyen pillanattal, amikor a szerző mintegy a legnagyobb kockázatot vállalva maga lesz egyik tolmácsolója szövegének. Nem reszketve, pályán kívülről nézi a művészek küzdelmét, hanem maga is porondra lép, és részt vesz a stílus kialakításában, sőt meghatározó jelentőségű szereplője lesz a komédiának. Gyurkovics bizonyára jelen volt egy vagy több szerepben színpadi műveiben, esetleg centrális figurában is, amely az író sugallatainak hordozója volt; itt az Ezredes, akit Gyurkovics játszik, nem fősze- replő, nem szellemi középpont, csak a belső atmoszféra megteremtésében van meghatározó szerepe. Rangja hordozza drámai súlyát. És különös erővel ruházza fel Gyurkovics elementáris színpadi jelenléte. Ettől a színészi mutatványtól igazi szellemi kontúrt kap a figura, és fényét, hangját, hangulatát átsugározza a többi szereplőre is, az egész játékra. Megértem Tordy Gézát, a rendezőt, hogy felkínálta a szereplés lehetőségét az írónak, hiszen Gyurkovics fényében igazán él a játékos ember, s az is kiderül, hogy nem csak kedéllyel, előadói készséggel rendelkezik, valami titkot tud a színészi mesterségről is, hiszen a játékából kiderül, mennyire hitelesen tör ránk az Ezredes szavaiból a fékevesztett nagyotmondás, a feltűnő semmitmondás, az üresség, a szavak felfokozott, feltupírozott tartalmatlansága. Hiszen nem jelentést hordoznak, csak jeleket adnak az önhittség, az önbizalom félelmetes és lehengerlő jelenlétéről. Hogy ő lett az eseménye ennek az estének, arról nem tehet a rendező. Talán fel sem mérte, milyen nagy erőket szabadított fel az íróban és a színpadi valóságban. Pedig nem az ezredes története ez a komédia; generációk viaskodásáról szól, s arról beszél, hogy az ügyekért folytatott harcok helyett generációs konfliktusok gyötrik meg, fokozzák le az emberi cselekvéseket. Laktanyában játszódik ez a történet, homlokterében Bakai őrmester és Csiszár közkatona párviadala körül pörögnek-forognak a szereplők. Az őrmester a maga berendezett, megállapodott személyiségének épületét őrzi. Minden belépni merészkedő idegentől, főként fiataltól. Kettejük különös kalandja emberi jellegzetességek kirakatává válik. Magatartások, életszerepek ütköznek meg ily módon e színpadi cselekménysorban, amely nem lineáris szerkezetben, hanem magatartások felmutatásában lélegzik, és szinte véletlenül, de mégis sorsszerűen jut el a végső vad tettig, az indulat kirobbanásáig. A szokásos színpadi rendezéssel szemben a rendező számára újszerű feladat adódott; a viselkedést kellett lefordítani a jellemkép, a lélekrajz nyelvére; a bemutatásjelleg uralkodik a cselekményben. Csiszárt kiszolgálják, Csiszár a kiszolgáltatott, és Csiszár teszi kiszolgáltatottá az őrmestert fiatalos győzelme, fölénye érdekében. A drámai eszme, a generációk harca nem a nyers összecsapásokban, inkább a rejtett, titkolt indulatokban, a mikrovilág történéseiben zajlik, ily módon a dráma eszmeképe némiképp a cselekmény fölött lebeg. De természetes is ez, hiszen itt minden kitárulkozás csak arra szolgál, hogy a szerep mögé lehessen rejtekezni. Gyurkovics a játékos ember hangján a játékkal szemérmesen idézőjelbe teszi a dráma látható erővonalait is. Nem kisebbíti, nem fokozza le a társadalmi problémákat. A keserű igazságokat afféle csalimeseként, vidámkodva adja elő. Néha azt éreztem, tehertétele a színpadi cselekménysornak a katonás miliő, mert egészen sajátos asszociációs pályákat indít el bennünk, mintha mondjuk egy színház, egy szerkesztőség emberi közegében és hangulatában játszódna. A rangok itt nagyon is jól láthatók. Igaz viszont, a cselekvést is érdekesen motiválják a rendfokozatok. Tordy Géza a generációs poklok bensőséges és attraktív átvilágítására törekedett, igényesen, merészen, mindvégig ügyelve arra, hogy az előttünk zajló történések mögötti eltakart, megbújó akaratok, szenvedélyek feltörhessenek. A főszerepeket Jászai László (Bakai őrmester) és Fazekas István (Csiszár közkatona) játssza. Jászai a kétségbeesett kapaszkodás, a megélt sors nyújtotta lehetőséghez való ragaszkodás gesztusaiból teremti meg a fölény mutatványait. Szinte megható, ahogy szokásjoggá próbálja emelni megszerzett társadalmi cselekvési területeit, de lelki öszszeomlása is éppen attól válik izgalmassá, hogy érzékeltetni tudja belső tartásának ingatagságát. Fazekas István kitűnően érzékelteti a fiatalság erejét és a szülői gondoskodásnak való kiszolgáltatottságát. Ibi, akit Töreky Zsuzsa játszik, jó érzékkel egyensúlyoz a neki szánt társadalmi és lélektani mutatványban. A szülők szenvedélyes szerepjátszását Bencze Ferenc és Derjén Gyöngyvér mutatja be kitűnően. Dobos Ildikó a kantinosnő alakjában az emberi és szellemi fölény hangjait szólaltatta meg. A kisebb szerepekben Várnagy Zoltán és Joós László stílusosan illeszkedett az összjátékba. Bakó József díszletei, Hruby Mária jelmezei jól funkcionálnak. Vukán György zenéje igazi, hatásos színpadi effektuszene. Illés Jenő FEKVŐTAMASZ FEKVOTAMASZ (Veszprémi Petőfi Színház). Gyurkovics Tibor, Töreky Zsuzsa és Jászai László (Fotó: Badacsonyi Éva)