Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-04 / 27. szám

„FORDULT A KERÉK” Prágai találkozás Theodor Pistekkel, az Amadeus Oscar-díjas jelmeztervezőjével Festményeit 1977-ben Cannes-ban, jelmezeit 1985-ben Los Angelesben díjazták, s bár a két siker közül kétségtelenül az utóbbi, a Forman-film kosztümjeiért kapott Oscar-díj a nagyobb, most mégis azt mondja: elsősorban festőnek tartja magát. Theodor Pisták 1932-ben született Prágában. A Képzőművészeti Akadémián 1958-ban szerzett diplomát, s 1959- ben már Frantisek Vladl filmrendező munkatársa. A hatvanas évek második felében élvonalbeli autóversenyző, 1971-ben a Monte Christo grófját állítja színpadra, 1972- ben Strindberg Júlia kisasszonyához tervez díszletet. Közben domborműveket és diorámákat készít, rajzol és fest. Franciaországba utazik a szürrealista Joan Miróhoz. Festményei a legjelentősebb csehországi képtárakban kaptak helyet, kosztümtervezőként pedig több mint száz filmet jegyez. A legtöbbször Frantisek Vládillal dolgozott együtt. Azzal a rendezővel, aki olyan remekművekkel gazdagította az egyetemes filmkultúrát, mint a Markéta Lazarová és a Méhek völgye. Hogyan találkoztak? Ön kopogtatott Vlácilnál vagy fordítva? — Egy baráti összejövetelen ismerkedtünk meg az ötvenes évek végén, amikor Vlácil első játékfilmjére, A fehér galambra készült. Gyere, találj ki nekem néhány kosztümöt! — hívott —, te biztos tudod, hogyan öltözködnek a fiatal szobrászok. A film cselekménye ugyanis festők és szobrászok között, műtermekben játszódott. Még hogy minden kezdet nehéz! Nekem A fehér galamb nem okozott fejtörést. Kopott farmerben és fakó trikóban játszottak a színészek. A következő Vlacil-film, az Ördögcsapda nem sokkal a fehérhegyi csata után játszódott. Az már jobban elgondolkoztatott. Kosztümtervezői pályafutásom első nagy munkájának azonban a Markéta Lazarovát tartom. Az Amadeusszal pedigúgy érzem, le is zárult egy szakasz az életemben. — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy ötvenöt éves vágyaik. Ebben a korban már nem várhatok újabb szerencsére. Az Amadeus kosztümjeit Amerikában is megcsodálták , New Yorkban, Indianapolisban és Evansville-ben kiállítást is rendeztek belőlük, de azzal, hogy ezek után kintről kapok meghívást, nem számolhatok. Hisz van a tengerentúlon éppen elég kosztümtervező! Vláciltól Formánig — ez az én sikerem. Ennél többet nem is kívánhatok. — Folytassuk akkor Vlácillal, ön szerint miért rajonganak érte a színészek? — Azért, mert nála mindenki alkotó munkát végezhet. Vlácil nagy művész és nagy pszichológus. Fogékony a szépre, s odafigyel a színész lelkére. Én kétféle rendezőt ismerek: az egyik sztárokat farag, a másik sztárokkal dolgozik. Vladil minden filmjében jórészt ismeretlen színész széket foglalkoztat. Talán emlékszik rá: nála játszotta el sír jelentős szerepét Magda Vasáryová és Frantisek Velecky. Vasáryová neve fogalommá vált azóta, Velecky pedig Jancsó Miklóssal is forgatott. Vlágslról persze az is köztudott, hogy nála nem a szerepet írják a színészre, hanem a sze- ■I repre keresnek színészt. És Forman is ilyen. Keresztülkasul utazik Amerikában, ha új filmre készül, pedig a nagy nevek, a befutott stárok ott villognak az orra előtt. De nem! Formannak nem kellenek a „mindent eladó” Dustin Hoffmanok és Meryl Streepek. ő jobban szereti az ismeretlen színészeket. Vegyük például Tom Hulce-ot, aki Mozartot alakítja a filmben! Ez volt az első igazi film : szerepe. Vagy itt van Abraham, Salieri megformálója. Korábban csak gengsztereket, kábítószercsempészeket játszott, épp hogy feltűnt a vásznon, már ki is nyírták. Milos Forman mindkettőjüket élvonalbeli színésszé léptette elő. — Formant mióta ismeri? — Főiskolás korom óta. Mert akkor járt ő is a prágai Filmművészeti Akadémiára. De hogy egyszer majd munkatársak leszünk, azt sosem említette. Már akkor megvolt a saját csapata... mindig ugyanaz a felállás. Az Amadeushoz azonban közép-európai kosztümtervező kellett neki. Először is azért, mert a filmet Budapesten vagy Prágában akarta forgatni, másodszor pedig olyan emberre volt szüksége, aki jól ismeri a császári udvar miliőjét és a rokokó világát. Arról nem is szólva, hogy ha amerikai kosztümtervezőt adnak mellé, az bizonyára fél évig találgatja, hogy kit mibe öltöztessen, hisz legfeljebb úgy ismerheti a 18. századi európai viseletét, mint én a századelő vadnyugati ruháit. Az Amadeust végül is Ondríceknek, a film operatőrének köszönhetem, ő tanácsolta Formánnak, amikor eldőlt, hogy Prága lesz a forgatás helyszíne, hogy kérdezze meg tőlem, volna-e kedvem együttdolgozni vele. — Jó kérdés. — Én is ezt feleltem. Aztán egy hónappal később Prágában folytattuk a beszélgetést. És egy óra alatt megegyeztünk. Mindenben. — Később sem voltak vitáik? — Nézze, én egy valamit idejében megtanultam. Azt, hogy a film a rendezőé. Szerintem a jelmeztervezőnek teljes mértékben támogatnia kell a rendező elképzeléseit, meg kell hogy találja vele a modus vivendit. Ami Vlacilt illeti: ő bízik bennem, és azt is érezteti, hogy tiszteli a munkámat. Olykor-olykor mégis vannak megjegyzései. De mert hozzáértő ember, odafigyelek a tanácsaira. Forman egyetlen szóval sem irányított. Mindig annyira el volt foglalva a színészekkel, de főleg önmagával, hogy legfeljebb esténként, munka után ültünk le beszélgetni. Szólt is rögtön a forgatás elején: „Remélem, nem fogsz neheztelni rám, ha magadra hagylak a gondjaiddal! Láthatod én csupa jónevű emberrel bástyázom körül magamat, mert ha dolgozom, nem szeretek százfelé figyelni”. — A kosztümtervező, gondolom, sokkal könnyebb helyzetben van. Elolvassa a forgatókönyvet, megrajzolja a ruhákat, beszerzi az anyagokat — a többi már a szabók, a kivitelezők dolga. — Igen, első a forgatókönyv. Aztán tudnom kell, mit vár tőlem a rendező,az operatőr, a berendező, és ismernem kell a színészeket. Minél többet tudok róluk, annál jobb. Az Amadeus nem egy álmatlan éjszakát okozott. Sosem felejtem el: már a legdrágább bécsi kelmék is megvoltak, már szabták-varrták a kosztümöket, amikor megkaptam a szereplők fotóit. A méreteket egy olasz szabóval vettük fel, méghozzá úgy, hogy hol ide, hol oda repültünk az Egyesült Államokban. A fárasztó utazgatásoknak egyetlen hasznuk volt: játék közben, színpadon is láthattam a színészeket. Abrahammal és Tom Hulce-szal nem volt nehéz dolgom, bár Abraham kezdetben nagyon szűknek találta a kor divatja szerint varrott ingeket. Constanze szerepét eredetileg más valaki kapta. Kétszer is felkerestem a színésznőt, hogy megbeszéljük, milyen ruhákat visel majd. Először Amerikában, másodszor Olaszországban találkoztunk. Már javában forgattunk, már minden kosztümé készen volt, amikor egy rossz lépés után eltörött a lába. Szünetet nem tarthattunk, s a felvételek sorrendjét sem változtathattuk meg, ezért más megoldás nem volt, mint hogy Forman új színésznőt szerződtessen a szerepre. Két lány repült harmadnap Prágába. Forman végül is Meg Tillyt választotta. Aki nemcsak magasságban , mellben és derékban is más volt, mint pórul járt kolléganője. Egyetlen nap alatt kellett átalakítani a kosztümöket, de inkább egyetlen őrült éjszaka alatt. Forman egy csöppet sem izgult, talán érezte, hogy reggelre minden rendben lesz, de a producer! Kezdetben úgy nézett rám, mint valami földönkívülire. Amikor megtudta, hogy európai, méghozzá csehszlovák jelmeztervezője lesz a filmnek, csaknem tiltakozott. Forman aztán lehűtötte őt, de a modora később sem volt valami megnyerő. A forgatás első napjáig minden számlát szó nélkül elfogadott, nem kérdezte, miért rendeltem egy-egy anyagból ennyit vagy anynyit, de később, amikor elfogyott a csipke meg az aranyszegély, minden dollárért kemény csatát kellett vívnom Aszabóműhelyekben meg akkora patáliát csapott néha, hogy még a falak is beleremegtek. Azt képzelte, léptei,nyomon átverik őt. Hogy a szeme láttára lopják az anyagot. — Kik? A csehek? — Nem. Az olaszok. A kosztümök nagy része ugyanis Rómában készült, a híres Tirelli mesternél. Ez volt a leg-