Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-26 / 52. szám
Etalon. A charme, az elegancia, a kedvesség, a figyelmesség etalonja. Darvas Iván. Ha a Csókos asszonyban ő játssza a Bárót, a Vígszínház színpadán a nézőhölgyek szeme könnybe lábad, amint finom lénye eltűnik a ködben az előadás utolsó képében. Az egyensúly meginog: hiába a szőke fiú fiatalsága, sudársága, az ifjú színész tehetsége: lányok, asszonyok a Báró karjaiba álmodják magukat, őt választanák. Mert Darvas Iván jelenléte elsöprő erejű — és teljesen mindegy, hogy hány éves. Hatvankét éves. Évek óta most találkoztam vele ismét. Majdnem csapdába estem: azon kaptam magam, hogy én válaszolok az ő kérdéseire. Mindent befogadó kíváncsisága lefegyverző. Nem észlelek rajta változást, kiemelt emlékképemre a szívmegdobbantó Darvas Iván válaszol. Alakításain örökös védjegy. Pedig azóta sok — úgynevezett — világsztárral találkoztam. Közülük ketten ugyanabban az évben születtek, mint Darvas Iván, Marcello Mastroianni és Richard Burton. Amikor Burton Magyarországon járt, örömmel készült a Pesti Színházba, ahol Peter Shaffer: Equus című darabját nézte meg, amelyben ő Martyn Dysart szerepét, a pszichiátert játszotta Amerikában a színpadon és a filmváltozatban. Mielőtt elindult volna, elmesélte, hogy sok Equus-előadást látott már a világban, de olyan jót, mint amilyenben ő játszott, még egyet sem. Így aztán kiváltképpen érdekelt, mit mond a magyar Equusról. Másnap meg is kérdeztem, magnetofonszalag rögzítette szavait: — Megdöbbentem — kezdte. — Darvas Iván jobb színész nálam! Először is meglep, hogy itt divat az „olaszos” színjátszás, a gesztusrendszer fontossága. Én soha nem élek vele, a kezemet szinte nem is használom. Darvas minden mozdulata, játéka a cigarettával, ahogy előadása végére átveszi a fiú fájdalmát — tanulmány. Szóról szóra tudom a darabot. Mindig jól reagált a közönség, minden „bejött”. Lenyűgöző előadás! Jobb, mint a miénk. Darvas Iván 1970-ben járt utoljára a Filmgyárban. A cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíjas filmjében, a Szerelemben játszotta János szerepét — Makk Károly rendezésében. Kivételes, megrendítő őszinteséggel. Tizenhét év telt el azóta ... — Az ember annyi és az, amit az életéből ő tud csinálni — kezdi a beszélgetést Darvas Iván. — Az a tény, hogy valaki Los Angelesben, Olaszországban vagy Walesben születik, kétségtelenül bizonyos irányt szab lehetőségeinek, de ez nem jelenti azt, hogy meg is határozza. Mindenkinek módjában áll — függetlenül attól, hogy hova született —, ha borzasztóan fontosnak tartja: filmezni Olaszországban, befutni egy világsztár karrierjét. Ha mindenekfelett fontos neki, akkor vasszorgalommal, energiával megtanulja a nyelvet és így tovább. Én magam is azt hittem régebben dolgokra, hogyborzasztóan fontosak. Ma már látom, hogy nem is azok. Veszített például a mindenekfelett valóságából a színház iránti érdeklődésem. Huszonöt évvel ezelőtt segédmunkás voltam, mert kitiltották a pályáról — politikai okoknál fogva. Börtönbüntetésem letöltése után nem engedtek színpadra az akkori kulturális szervek. „Örökre” letiltottak a színpadról. Szó szerint így hangzott el az akkori színházi főosztályvezető szájából: se öt, se tíz, se tizenöt év múlva — soha. Igaz, hogy hozzátette: amíg én itt ülök. Akkor rettenetesen vágytam arra, hogy megint ott ülhessek az öltözőasztalnál és kenhessem az arcomat. Kétségek gyötörtek: vajon nem fogom-e elveszíteni a pszichikai és fizikai képességeimet, nem felejtek-e el mindent, ami alkalmassá tett erre a pályára? A színház iránti vágyam már-már a biológiai életben maradás ösztöneimet is fölülmúlta. Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy én inkábbnem maradok életben, ha kizárulok ebből a körből, ami a színház. Ehhez a viszonyomhoz képest ma már erősen veszítettek a fontosságukból a „dolgok”, nem foglalnak el akkora helyet az életemben, mint annak idején. — Valószínűleg átalakult az értékrendje azóta. Ha úgy tetszik, más „ellenértékkel” gazdagodott. — Megváltozott az életem: én, aki addig egyedül élő ember voltam, 1972- től kezdve családi életet élő ember lettem, aki — magammal együtt — négy emberért felelős. — Kislánya, Ráchel tizenkét és fél, fia, Benjámin tizenegy éves. — Most lettem alkalmas ennek a kegyelemnek a befogadására. Készséggel, alázattal, boldogsággal változtam meg attól, hogy ez az esemény — a gyerekek megszületése — bekövetkezett. Húsz évvel ezelőtt havonta harmincöt előadást játszottam. Ma pedig egy hónapban nyolc-tízet. Így valamiféle laza kapcsolatot tartok azzal, ami valamikor az életem legeslegközepe volt. Az összes fennmaradó időmet a családommal töltöm. — Kellő disztinkciós készséggel, talán így is, úgy is eljut ide az ember. Már nem vesz részt akármiben ... — Meglehet, ám család nélkül keserű, fájdalmas, rossz ízű lett volna a „visszavonulás”. — Azért szorgalmasan el-eljár Ausztriába. Sikerrel vendégszerepel — német nyelven — a Klagenfurti Városi Színházban. Jean-Paul Sartre Piszkos kezek című — nálunk még be nem mutatott — darabjában játszott vezető szerepet, majd Brecht: Galilei címszerepére hívták meg, az osztrák nézők, kritikusok örömére. — Semmiség. Hakni. Ahogy más megy Debrecenbe, Kaposvárra, Nyíregyházára. Mindenki jár valahová. Ez: másfél hónapos próbaidőszak után tizenegy előadás Klagenfurtban. Két és fél hónap, amikor végtelen kedvességgel, figyelemmel vagyok körülvéve, örülnek nekem, s ez jólesik. Sartre darabját pedig rendkívül izgalmasnak találom. 1948—1949-ben írta, és — kimondatlanul — Magyarországot vette mintaképül. A helyszín: Magyarország — a két világháború között. 1941— 1943 tájt egy illegális kommunista sejten belüli véleménykülönbségekre világít rá. Felismerhetően a mi akkori viszonyainkat tükrözi. Azokról a kérdésekről beszél, amelyeken a mai napig is rágódunk. A cél szentesíti-e az eszközt, a „piszkos kezeket”? Igen, aki csinálni akar valamit, annak be kell, hogy piszkolódjon a keze. Az ne szégyellje, hogy vérbe és koszba nyúl — így építve föl azt, ami tiszta, szép és humánus. Erről a problémakörről van szó. Hihetetlenül aktuális. Az én szerepem: a gyakorlat talaján álló politikus, a praktikum embere. Aki hajlandó kompromisszumokat kötni, s erre akarja rábírni a kommunista sejtet is, a polgári baloldallal való együttműködést javasolja a közös ellenséggel — a fasizmussal — szemben, ő ezért sok megegyezésre hajlandó, tehát megölik. — Darvas Iván hol élt a két világháború között? — Prágában, ott nőttem fel. — Hogyan emlékszik Prágára? — Hallatlanul pezsgő kulturális élet volt ebben a városban. Nagyon sok okos emberrel találkoztam. A jó hírű, magas nívójú prágai Német Színház prózát és zenét is játszott. A színházak általában nyugatra néztek: angol, francia kulturális befolyás érvényesült, zenei téren pedig a német. Ez az egész, valami furcsa „fénytörés”, amit akkor nem tudtam, csak ösztönösen éreztem. A prágai réges-régi épületek a patinás utcákban, ahol a tárgyak, a kövek rendeltetésüknek megfelelően élnek évszázadok óta ... Zokogva ébredek, ha Prágáról álmodom. — Ilyen jelentőséget tulajdonít álmainak? — Óriásit, persze. A börtönből is vannak visszatérő álmaim. Számomra ezek „attitűdszimbólumok”. Prágában szorongani szoktam, eltévedek, egy fillérem sincs, hogy telefonáljak valakinek. A színházi álmaim hasonlók a többi színész álmaihoz: be kell ugranom váratlanul valaki helyett, de arra sincs időm, hogy megtudjam, miről szól a darab. Meghalok, elájulok. Vagy azt álmodom, hogy a színmű, amiben játszom, már olyan régen ment, hogy éppen semmi sem jut eszembe a színpadon. Pedig valójában soha nem volt ilyen problémám. Nagyon szorgalmas vagyok, nem bízom magam a súgóra, mindig fölkészülök. Mindaz, ami a színházban, az életben siker — az álomban más szimbólumokkal fejeződik ki. A repülés például ősálom. A hit ereje tart a levegőben. Semmi más, csak a repülési készségembe vetett hit. És ezt, ha csak egy percre is elveszítem , leesek. Meghalok. A harmonikus pillanatok a művészetben így csapódnak le. Színészi életem egyik legfényesebb időszaka például a „Várkonyi-korszak”. Felejthetetlen emberekkel kerültem kapcsolatba — nem feltétlenül jóba: sokszor veszekedtünk. És annak ellenére, hogy ez idő tájt a magánéletemet diszharmónia uralta, problémákkal terhes volt — repültem! Álmomban persze. A repülés szimbólumértéke: az embert a közeg viszi, rá lehet feküdni, és mérhetetlen magasságokba emelkedni. Nagy jelentőséget tulajdonítok az álmaimnak. A mélyeknek és színeseknek. Az álmokat — mindazok, akiknek a művészethez köze van — Találkozás Darvas Ivánnal „NEM VAGYOK SEM FÁRADT, SEM KIÉGETT” .