Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-26 / 52. szám
Kós Károly ÚJRA ÉLTEM A MÚLTAT... Egy eddig nálunk még ismeretlen Kós Károly-vallomást adunk közre. A Kolozsvárott megjelenő Utunk című irodalmi hetilapban jelent meg 1956. augusztus 17-én. Benne az író Budai Nagy Antal című drámájának, közelebbről a parasztvezér egyik harcostársának, a román Kardos Jákobnak megformálásáról ír. Indulatos az írás, és okkal, mert annak a drámának írói, költői hitelét akarták elvenni, amelyben a magyar és a román nép sok évszázados összetartozásáról vallott felemelő, szép, cselekvő gesztussal. Két okunk van arra, hogy az írást közzétegyük. Néhány esztendővel ezelőtt a szatmári Állami Északi Színház magyar tagozata Kós-bemutatóra készülvén a főpróbáig eljutott a Budai Nagy Antallal. Aztán az előadást betiltották. Azóta Kós Károly szülőföldjén drámája nem juthat színpadra, művei nem jelenhetnek meg. Egész életében munkásságával a magyar, a román, a szász népek összetartozását hirdette, szolgálta. Tisztelgünk az írással Budai Nagy Antal és történelmünk előtt is. Mert a Kós Károly által az irodalomban és színpadon is halhatatlanná tett bábolnai felkelésnek az idén ünnepelhettük 450. évfordulóját. (ablonczy) EGY CIKK MARGÓRÁJA Az Utunk idei, augusztus 3-i számában Több gondosságot történelmi múltunk ismertetésében címmel cikk jelent meg. A cikket Pataki József írta alá szerzőként, akit — bevallom — nem ismertem máig, de cikkének egyes kiszólásai alapján azt kell gondolnom, hogy hivatásos historikus. Cikkében szigorúan megrója azokat a „nem szakembereket”, akik „történelmi múltunk népszerű ismertetése kapcsán nem fordítanak kellő gondosságot a történelmi események tanulmányozására”, és így „a valóságnak nem mindenben megfelelő részletek közlése által helytelenül szolgálják a dolgozó tömegek nevelését”. Ezek után Pataki József példákkal igyekszik bizonyítani elvi kijelentéseinek gyakorlati valóságát. E példákközül én csupán az elsővel foglalkozom, mert az, ha nem közvetlenül, de közvetve, olyan súlyos bűnnel vádol engem, mellyel, úgy hiszem, szembe kell néznem írói hitelem védelmében. Azt állapítja meg két, nemrégiben megjelent, és Budai Nagy Antal 1437-es közismert parasztfelkelését ismertető népszerű ismeretterjesztő cikkről, hogy azok történelmi valótlanságot tartalmaznak, s így nem építik, hanem zavarják, rontják a dolgozó nép történelmi tisztánlátását. Az inkriminált cikkek ugyanis Kardos Jákobot Budai Nagy Antal egyik alvezérének nevezik. Holott ilyen nevű alvezér nyomára ő (Pataki) nem akadt, sem az egykorú okmányokban, sem más írásos forrásokban. „Honnan vette elő a két cikkíró ezt a Kardos Jákobot? — töpreng Pataki József sokáig, de végül homlokára üt — sikerült megoldanom e számomra rejtélyes kérdést — mondja —, ifiért Kós Károly Budai Nagy Antalról írt színjátékában szemtől szembe találkozhattam Kardos Jákob somteleki (helyesebben sólyomteleki) román nemessel. Tehát — folytatja leleplezését — a színjátékból került Kardos Jákob a felkelő román parasztok élére.” Bevallom, sokkal jobban felbosszantott Pataki Józsefnek számomra máig ismeretlen kritikai módszere és szokatlan modora, mint kritikájának tartalma. Mert, ha nem is könyveltem el magamat soha úgynevezett márkás, nagy írónak, de az írói felelősség és morál törvényét — mely az írót arra kötelezi, hogy azt és csak azt írja, amit meggyőződésesen igaznak hisz, tud és vall — mindig és minden körülmények között vállaltam és megtartottam. Ez a morál kötelezett arra, hogy amikor — még a húszas években — reábukkantam az 1437-es parasztforradalom témájára, mindenekelőtt a mesémhez szükséges történelmi adatokat igyekeztem összegyűjteni. Bevallom, levéltári kutatásokat nem végeztem, mert úgy gondoltam, ez a historikusok dolga. Ellenben elolvastam minden történelmi könyvet, tanulmányt, cikket, amihez hozzá tudtam férni. Nemcsak a hazai vonatkozásokat, hanem a hazánkat környező országok és nemzetek történelmét is. Nemcsak azokat, amelyek pontosan csak arra a korszakra vonatkoztak, hanem az előző korszakokét is. S kijegyeztem magamnak azokból mindazt, amit szükségesnek ítéltem. Azután megírtam Budai Nagy Antal históriáját úgy, ahogy az bennem a halott történelmi adatok nyomán valósággá támadt fel, élő, véres valósággá. Ahogyan azt én láttam, hallottam, éreztem, és ahogy — az író privilégiumával — velük együtt és bennük újra éltem a múltat én is. És hiába bizonyítja Pataki József, hogy Budai Nagy Antal élt ugyan, de Kardos Jákob sohasem, én, a szemtanú, bizonyítom, hogy somteleki (a hagyomány szerint igenis Somtelek, ha utóbb Sólyomtelek is lett) Kardos Jákob élt. Mint ahogyan élt Katona Bánk bánjának Tiborca, Illyés Gyula Dózsájának paraszti nőalakja, és sokan mások, akikről a historikusok nem tudnak, miután a levéltárakban nem fedezték fel a keresztlevelüket. Ha tehát én találtam vol- Sütő András JÓ ESTÉT, KEDVES NAGYÉRDEMŰ! Ezt a vidámnak nevezett játékot, amely siratással elegyes, ez idáig csak Harag György vitte sikerre Marosvásárhelyt, ahol telt házat vonzott a százegyedik előadáson is. Másutt már nem volt ilyen sikere. Hogy mi okból: fölösleges lenne most firtatni és magyarázni. Örülök, hogy véglegesnek szánt formájában eljutott ide is, a kolozsvári Állami Magyar Színház igényes színpadára. Nem tudom, megéri-e itten is a százegyedik előadást. Ha minden kötél szakad, a szerző megelégedne a századikkal is. Szorongásomat enyhíti, hogy Csaknem két esztendővel a bemutató után a szerző, Sütő András személyesen is gratulálhat annyi Réka kiváló alakítójának, Kubik Annának rendezője, a Harag György utáni nemzedék legtehetségesebbje. Jó néhány sikeres munkájával bizonyította már, hogy mestere a színpadi játéknak, a szövegben rejlő gondolati lehetőségek kiaknázásának. Ez az ifjú rendező: Tompa Gábor, akit a szakmai siker máris a térdére ültetett. Ám ezt úgy értem, hogy nem csupán a kritika, hanem a közönség is. Ez utóbbit semmilyen művészi munka megítéléséből nem lehet kizárni. Fontos, amit mond a hivatásos ítész, ám az sem potomság, midőn a gyergyóiak igyekeznek csapatostul Kolozsvárra, megnézni a Hamlet- t