Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-09-26 / 39. szám

táljon egy tehetséges, dolog­­kedvelő, agilisnak mondott, karrieréhes fiatalember, s néhány napon belül pénz­ügyminisztert kreáljon a bank elnökéből. Miért el­képzelhetetlen? Mert ná­lunk ma nem bankembe­rekből lesznek miniszterek, s mert ma nincs az a meg­átalkodott karriervágyó személy, aki csupán mun­kaszeretetből kezdjen el szélhámoskodni, fizetés, ju­talom, prémium reménye nélkül. Hogy ennek a bank­elnöknek csinoska lánya van, az oly ráadás a talp­raesett fiatalember — és persze a drámaíró — szá­mára, melyből kikerekedhet — zötyögve, döcögve, akar­­va-akaratlan — még né­hány felvonás. Verebes iga­zításai, Fekete Mari zenéje nem változtat a művecske kiagyaltságán, nem jobbít rajta a kicsi térbe szorított szellemes koreográfia, az eleven, frappáns, sokfelé vágó és előre­ riposztozó dalszöveg-sereg, a pontosan helyrekerülő poénok, a kö­zönség — indokolt — har­sány derűje. Ami remek, az Bajor Im­re kishivatalnoka. Először Richard Wagner korai re­mekét, önmagára találását kiváló előadásban mutatta be a Szegedi Nemzeti Szín­ház. Kerényi Miklós Gábor vendégrendező — aki leg­utóbb a Macbeth színre vi­telével aratott kirobbanó si­kert a szegedi operai sereg­szemlén — ezúttal is már olyan Komlós Vilmos-sze­­rű, aztán áttöri a sablono­kat, az ősök, elődök bűv­körét, s önálló bájú alakí­tást nyújt. Nehézkes be­csületessége, izzadékonysá­­ga, ügyes ügyetlensége, se­te-suta bravúrossága, szá­nalmasra hangolt hősiessé­ge az utánozás, a mímelés, a mimézis szabadegyetemén megtartott előadás profesz­­szorává avatja. Rátonyi Ró­bert megbízható úriember­sége, Kovács János és Csonka Endre asszisztenciá­jával együtt is csak vázlat­nak tekinthető. Frenetikus erejű viszont Horváth Zsu­zsa sudaras komikája, Fa­­ludy László János bácsis hivatalszolgája. Fazekas Zsuzsanna naiv hamvassá­­ga jól érvényesül, szemben kialakulatlan énekhangjá­val. Incze József szemérmes mosolyú szélhámosáról so­ha nem tudjuk meg, igazán mit is akart ez a fiatalem­ber. Az viszont világos, hogy Ineze kedvessége em­beri léptékű, ének- és tánc­tudása fölényes biztonság­gal röpteti át azon az aka­dálypályán, melyre a da­rab kényszeríti. Apáti Miklós a nyitány alatt előlegzi A bolygó hollandi eszmerend­szerét. Életképek forognak elénk a tüllfüggöny mögött: egy vasfegyelembe béklyó­zott, korántsem „a norvég partokon, 1650 körül” jel­legzetes, hanem már egy erőteljesen fasizálódó tár­sadalom tablói. Az andalító családi jelenetek mindunta­lan disszonanciába válta­nak, szuronypuskás katona és sötétbe öltözött apáca jelzi az állampolgárok meg­­leckéztetésének végleteit. Különösen hangsúlyos — a későbbiek folyamán is — a gyerekek szerepeltetése, ők azok — mint Kerényinél ál­talában —, akik a jövő irá­nyába hosszabbítják meg az ábrázolt kor törvényszerű­ségeit. Cirkuszi trapéz ma­gasában — vetített arckép folytatásaként — a címsze­replő is láthatóvá válik, majd az életképek panopti­kumába is bekerül. „Lejön a földre”, s a többiek hitet­lenkedve, irigyen fogadják, egyszersmind tisztelettel: íme, valaki, aki „mer kilóg­ni a sorból”, akivel „törté­nik valami”. Az már a Wagner-mű dramaturgiájának „csava­rásaiból” következik, hogy — visszazökkenve a XVII. század közepére — ez az emberfeletti lény végtelenül magányos; hirtelen szere­lemre gyúlásának, megvál­­tódási kísérletének hátteré­ben ott van a lányát a boly­gó hollandinak fölajánló norvég hajós, Daland kap­zsisága. S mindehhez hűsé­gesen asszisztálnak a fekete ruhájú, idős asszonyok (a nyitány apácáinak folytatá­sai ők), fehér leplekkel, vi­rágfüzérekkel ékítve Senta s a hollandi eljegyzési cere­móniáját. Pedig nem sokkal előbb még — a fonójelenet­ben — szigorúan megtorol­tak minden őszinte érzelem­nyilvánítást. Ilyen környe­zetben, hazug alapokon nem lehetséges igazi boldogság — sugallja az előadás. A szirtfokról magát levető Senta s a hajóstul sötétbe merülő hollandi csak jelké­pesen találkozhatik néhány pillanattal később a túlvilá­­gi fénybe vont színpadon. Pontos, elmélyült, találé­kony rendezés párosult ezen a bemutatón azonos ran­gú zenei teljesítménnyel, amelyben Oberfrank Géza dirigensnek (egyszersmind a szöveg sikeres fordítójá­nak) volt oroszlánrésze. Ki­tűnő volt az énekkar, mely csupa hálás darabot adha­tott elő, hatásos mozgások­kal, igazi színészi felada­tokra találva. A szegedi operatársulat erejét, gaz­dagságát mutatja, hogy a beteg címszereplő, Németh József helyett föllépő, má­sodik szereposztásban jegy­zett Gurbán János hangi­játékbeli produkciója mél­tán részesült meleg fogad­tatásban. Kiegyenlítettség, s főként a mélyebb regisz­ter birtoklása tekintetében van még mit fejlődnie — de a tehetség nem hiányzik ehhez. Senta — Misura Zsu­zsa — ez alkalommal is az operaszínpad nagyasszonya; igen jó közérzetben énekelt és játszott. Főként az Erik­kel való jelenetekben, s per­sze a fonóbeliben nyílott al­kalma pompás művészeté­nek csillogtatására. Kene­­sey Gábor jó alakítással és szép hanggal formálta meg, s tette jelentőssé Daland fi­guráját. Helytállt Erik sze­repében Juhász József; a kormányos szólamát Vajk György énekelte a bemuta­tón. Elismerés illeti a vendég Makai Péter díszleteit és jelmezeit: korhű és időtálló elemeket ötvözött haszno­san az előadás látványvilá­gában Kőháti Zsolt A BOLYGÓ HOLLANDI­ A bolygó hollandi­a Szegedi Nemzeti Színházban. Senta szerepében: Misura Zsuzsa

Next