Film Színház Muzsika, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-07-02 / 27. szám
5 „A fegyelem, mint a látcső” RECSEGNEK A DESZKÁK „Esik, köd s eső, ha versenyt esik / országosan, innen Budától / hűségesen, szívósan Zágonig / kavarog, vakít és világosít" — írta Illyés Gyula, halála előtt egyik utolsó versében, melynek címe: Kárpátvölgyi télelő. S most, öt esztendő múltán, és nyári napokban elmondhatjuk: benne vagyunk abban, amitől tartottunk. Benne a kárpátvölgyi télben. Buldózerek építményeket, ősi közösségeket megsemmisítő rohama ellen emeli fel szavát a világ. A rakéták világméreti leszerelésének korában Európában tombolhat hatalom, amely lánctalpas erőgépekkel fegyverzi fel magát. S miközben sokszázados templomok, magánházak, a művészettörténet örökbecsű értékeinek védelmében tiltakozunk, ne feledjük: az iskolákat, a szellemi, művelődési életet már jó ideje s egyre erősebben markolják. A felügyelők a Fő-főépítés vezetőnek mind újabb ötletekkel szolgálnak a terület végleges „rendezéséhez”. A kérlelhetetlen szanálási program óráiban tanácsos emlékeznünk: a terület köré jó ideje épül s egyre magasodik a kerítés, hogy a világ kellő súllyal és mélységgel ne érzékelhesse a gigantomán rémálmokat. Kezemben a nemzetközi színházi évkönyv 1977-es folyama. Benne, más országok mellett, a romániai színházi életről is olvashatunk. Egyetlen, akár névre szóló jel se mutatkozik arra, hogy magyar, német vagy zsidó színház működik az országban. S ha utalni kéne rá, a jó nevű színházkritikus inkább hamisít. A Szatmári Északi Színházat tárgyalván például, amelynek magyar és román szekciója működik. Ám az angol nyelvű szöveg szatmári kis színházról beszél, tehát épp a társiasság ténye marad homályban. Látszólag jelentéktelen tény, ám a lényegre utal a leépítkező és megsemmisítő politikára, amely a nemzetiségek jelenlétét, társadalomépítő erejét, egyetemes értékeit elhallgatja a világ előtt. Mert ugyan miért másért szüntették volna meg a sepsiszentgyörgyi Színházi Kollokviumot is? Amely 1978-ban és 1980-ban, mint arról tudósítottuk olvasóinkat, felemelően felmutatta, szolgálta a zsidó, a német, a magyar és a román színházak szakmai-szellemi testvériségét. Ha már Sepsiszentgyörgyön időzünk, említsük meg, a most negyven éve alakult színház — amely 1978-ban nem vehette fel Tamási Áron nevét (jó ideje sem utca, sem intézmény, sem szobor sem magyar, sem más nemzetiségű személy emlékére nem állítható) — 1987. január elsejétől román szekcióval bővült. Ami gazdasági és művészi értelemben is azt jelenti: megkezdődött a magyar együttes ellehetetlenülési folyamata. Célja: az önfenntartó rendszerben a magyar társulat végső kimerítése, hiszen a román szekció üzemelésének költségét is jórészt a magyar tagozatnak kell előteremteni. A terület román nyelvű előadásokkal eddig is biztosított volt. (A Szentgyörgytől harminc kilométerre működő brassói színház jóvoltából.) A mostani helyzet abszurd következmé- nye: a szentgyörgyi román társulatot Brassóba nem engedik be, hogy ne == okozzon „konkurenciát”. Számos ténnyel folytathatjuk a „testvériség” jegyében hangoztatott színháztagosítási politikát. Amikor a hatvanas évek végén a nagybányai román színház körzetében, indokolatlanul, Szatmáron román szekciót létesítettek. Munkájában már tapasztalt káder működött; Aurel Raicu, aki 1962-ben Marosvásárhelyen — a megszüntetett Székely Színházban — már nagy rutint szerzett. Említhetjük a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet sorsát is. 1977 óta működik román tagozattal, s a nyolcvanas években zsugorították a létszámot is — a korábbi hét-nyolc hallgató helyett ma már három hallgatót vehetnek fel. Egyszer talán majd beszélnek azok az áttelepült színháziak, akik az elmúlt évtizedben Vásárhelyen tanultak. A félelem és gyűlölködés levegőjét nem a román diákok — mert magyarok és románok barátságban tanultak, dolgoztak —, hanem a tagozatvezető Codrescu professzor szította. (Azóta a sepsiszentgyörgyi színház román tagozatának vezetője ...) A főiskolai tagozatosítás apró, de nagyon is jellemző ténye: a tantermek ajtajáról le kellett venni azokat a névtáblákat, amelyek a kiváló erdélyi színészeknek, Delly Ferencnek, Borovszky Oszkárnak és másoknak a nevét, példáját idézték a fiataloknak. Bevált hivatalnokokkal dolgozik a szellemi buldózeres hadjárat, amelynek egyik kormánybiztosa, Kopándi Sándor. Fenségterületének éber felügyelőjeként vigyázza, hogy Sütő András művei ne jelenjenek meg; újabb drámáinak még a nevét se szabad leírni, hogy Székely János darabjai, a mai magyarországi írók drámái éppúgy ne jussanak a színpadra, mint Az ember tragédiája. Ma már jobbára század eleji kabaré-összeállítások, csacska vígjátékok, kuplék jelenthetik a színházat ott, ahol még egy évtizeddel ezelőtt Örkény István, Németh László darabjai is olykor színpadra juthattak. De hát a rettegő paranoiás gépezet a maga természete szerint működik, amelyben már a klasszikus Caragiale éppúgy tiltott szerző lehet, mint a Vassza Zseleznova (Gorkij), amelyet néhány éve Harag György akart színpadra állítani, de a próbákat leállították. A színház területéről vég nélkül sorolhatjuk a leverő tényeket. A hídszerepet, az összekötő kapcsolatokat emlegettük, de most fájdalmasan tapasztalnunk kell: a mindennapok gyakorlatában Románia e szellemi együttműködésre nem tart igényt. Nemcsak Thália deszkái recsegnek, hanem felszedik a híd pallóit is. Megszűnt a Nagyvárad—Debrecen, Sepsiszentgyörgy—Veszprém közötti kapcsolat. Színészeink ma is emlegetik, milyen jó szellemben dolgozhattak kétszer is Dan Micuval, a bukaresti Nottara Színház kiváló rendezőjével. Al. Tocilescu, a Bulandra kiválósága Gyulára, már-már megalázó diplomáciai erősködés nyomán még eljöhetett, de miskolci invitációját már nem engedélyezték. Elferdített tények — amint a Bukarestből jövő levél vádjaként szerepelt. Ellenkezőleg: a mindenáron való együttműködés érdekében sokat hallgatunk. Tudósításainkban nem beszéltünk arról, hogy lapunkat elkobozzák a határon; nem szóltunk arról, hogy akikkel találkoztunk, távozásunk után, írásbeli és szóbeli vallomásra kötelezi őket a Securitate, hallgattunk a barátaink háza előtt hallgatózó civilruhásokról, arról is, hogy belügyi „kihallgatásra” invitáltak; gépkocsinkat olykor farkaskutyával „biztosították”. Hallgattunk és elhallgattattunk, mindig abban a (hiú) reményben, hogy azokat a szálakat erősítjük, amelyek népeket, nemzetiségeket összekötnek. Öt esztendővel ezelőtt egy vasárnap délután a párizsi Odéon Színházban ülve s oldalt pillantva egyszercsak látom: valaki rám mosolyog. Bizonytalanul kerestem emlékezetemben, hol találkozhattunk. Képtelen helyzet okozta a zavart: nem sokkal korábban a debreceni szállodában jókedvű éjszakát töltöttünk együtt Al. Colpaccival, a nagyváradi színház kitűnő rendezőjével. Akkor, 1983 márciusában úgy döntött: nem tér vissza hazájába. Választotta a bizonytalanságot. Sokadik tagjaként annak a nagy román színházi rendező generációnak, amelynek előadásai a hatvanas években, a hetvenes évek elején a világ színházi életének nagy eseményeit jelentették. Liviu Cilitei, Penciulescu, Esrig, Pintilie ... — jó ideje már egyikőjük se dolgozik hazájában. Egy egész romániai művészgeneráció ment el, mert tovább nem tudott dolgozni az emberi méltóságot összeroppantó gépezetben. A nemzetiségi színházi élet sunyi és eltervelt szanálási hadműveletére említettünk tényeket. Aggodalmunk mégis közügyi és egyetemes. Szavunkat és fejünket végre felemelve, Illyés Gyula tanácsa szerint cselekedhetünk: „A türelem, mint a mikroszkóp. / A fegyelem, mint a látcső.” Ablonczy László : Házsongárdi temető: a nagy halottak sírja is pusztulásra ítélve. Egyetlen menedék: ha új halottnak is nyugvóhelyet ad. Szentgyörgyi István sírjában ezért pihen az erdélyi színjátszás másik nagy személyisége. Kovács György MKrrTV 2011. 1997. MlI JS llllll!l|