Film Színház Muzsika, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-11-19 / 47. szám
SZÍNHÁZ Ajtók, ablakok sora — egymás mellett és mögött. Átlátszó üvegek. A keretek által fölszabdalt kilátással egymásra és a háttérre. Belépést, elzárkózást adnak a színésznek. Majd kitárulkoznak, nagyobb teret engedve a mozgásnak, a játéknak. (Antal Csaba a gondolatot és a játékot hibátlanul segítő díszlete.) Ajtók, amelyek a fölgyorsított tempóban érkezőt fékezik, hogy aztán az egymást kerülgetésben leheletnyi helyzetkomikumot, az egymásra nem találásban az öröik szomorúságot sugallják. Az ajtók mögül robban a színpad előterébe Alceste, hogy magasról indítva, már a rohanás lendületével fölpörgetve indulatosan, bensőből fakadó hévvel és izzással sorolja érveit a világ ellen, amely hazug, képmutató, álságos, nem ismeri, nem hajlandó ismerni az igazságot. A színről egy furcsa, nagyon is mai ember szól. Ismerős igazságokat mond, ismerősen csengő szavakkal, szókapcsolatokkal. (Anélkül, hogy egy percig is azt éreznénk, durva aktualizálással él a színház.) Aztán ahogy halad előre a történet, következnek egymásra az események, egyre inkább láthatóvá válik, a Katona József Színház előadásában új dimenziókat kapott Moliére darabja. Megváltozott egész gondolati rendszere, az előadáson átsütő személyesség — a rendezőé és színészeié —, olyan erővel kelti mai életre az egykorvolt komédiát, olyan mélységeit mutatja meg, amelyek hatása alól aligha vonhatja ki magát bárki, aligha maradhatunk érintetlenek. Székely Gábor Moliére „legszemélyesebb művét”, miközben természetesen őrizte meg annak egyéniségét, a jellemkomédia, vagy inkább tragédia síkjáról általános társadalmi dimenzióba emelte át. Számára lényeges kérdés mizantrópjának lelke, emberi arca, de legalább olyan fontos az a környezet, a társadalom, amely körülveszi, amely embergyűlöletre kényszeríti azt az embert, aki talán szíve szerint sokkal inkább filantróp lenne. Ha a világ, a társadalom megengedné, ha nem tenné lehetetlenné valamennyi emberbaráti érzületét: a szerelmet, az igazságba vetett hitet, a megalkuvásnélküliséget, a morális tartást. Székely olvasata korok fölöttivé emeli Moliére drámáját, s így szerez számára általános érvényt. Teszi mindezt hibátlan gondolkodás- és megjelenítési móddal, s mindenekelőtt azzal az elszántsággal, amellyel vállalta egy új, maivá nemesített fordítás és átdolgozás kockázatát. Ez az új nyelvezet és színpadi átalakítás: Petri György nyelvi remeklése (Szabó Lőrinc betétverseinek megőrzésével), Fodor Géza dramaturgiai munkájának segítségével azt a közös művészi akaratot tükrözi, amelyet a megszületett előadás hitelesíti, fölmutatva a gondolati és formai egység lényegét. S hogy az átdolgozás — bizonyos szálak elhalványítása, a hangsúlyok áthelyezése — és a nyelvi forma alapvető megváltoztatása — szabálytalan verselés, a drámai időhöz képest anakronisztikus, az emelkedettséget nélkülöző, néhol durva szóhasználatokkal élő beszéd — nem tekinthető a dráma ellen forduló önkénynek, azt igazolja a született minőség, a színháznak és a valóságnak együttélése, az emberi viszonylatok pontos, bennünket izgató színpadi megfogalmazása. Ez a nyelvi ,mód és átdolgozási forma ugyanis lehetőséget ad a színháznak, a rendezésnek és a színészeknek egyaránt, hogy a darab által fölvegyék fölfokozott életritmusunkat, fölgyorsult tempónkat, a lágyságot alig megengedő életérzéseket, a sokszor izgatott, hiszteroid magatartásokat, a gondolkodásmód befolyásoltságát. Mindazt, ami mai világunkat, magatartásunkat, lehetőségeinket, létünket jellemzi, súlyosan meghatározza. Imigyen kialakítva a dráma belső logikáját, teremti meg Székely rendezése A mizantrópban a magányos hős alakját. Az embert, akinek ha vannak is tagadhatatlan drámai vétségei, mégis tiszta, megcsalatott hitével, emberjobbító bizodalmával, személyes indulataival a kietlen világ nyomott atmoszférájából csak a teljes kivonulásban kereshet menedéket, anélkül, hogy föladná magát, vagy föloldódna, beleolvadna környezetébe. Cserhalmi György roppant színészi fegyelemmel megalkotott Alteste-je önmagát emésztő tüzével, keserűségével, a belső feszültségeket mindvégig élő alakjával, robbanásaival és fürkésző csöndjeivel teljes alakítás. Játékának mélysége és intenzitása egész magatartásában, minden gondolatában és gesztusában alkalom arra, hogy megmutassa Alceste személyében az együttélő mizantrópot és filantrópot, a ma színházának tragikus hősei sorába emelje Alceste figuráját. Cserhalmi azt a hőst játssza el, aki tehetetlen személyisége korának, akinek szilárd értékrendje van a maga és a világ számára, ám azt környezetével, szerelmével elfogadtatni képtelen. Meg akarja változtatni Céliméne-t, ám a nő elvonulni vele nem hajlandó. Udvaros Dorottya asszonyi szenvedélyből, bajból és csalárdságból, tiszta, féltő hangsúlyokból és a látszatot őrző álságokból fölényes színészi biztonsággal építi föl Céliméne alakját. Hiú és céltudatos, ármánykodó és szerelmes, mindenekfölött sugárzóan asszony. Székely előadásában mindenki pontosan a helyén van, nincs egyetlen elengedett pillanat, nincs értelem nélküli mondat vagy holt szerkezeti fegyelemben Máté Gábor tisztán látó, őszinte, hű barát. Philinte-ként neki szinte tetszik, hogy a világ olyan, amilyen, mintha még élvezné is a történteket. S tisztánlátásával, amely azért engedi, hogy beilleszkedjék e világba, makacs barátságával válik hitelessé. Balkay Géza Ovonte pöffeszkedő ostobaságát, tehetetlenségét, hiúságát halvány iróniával fűszerezve fogalmazza hangsúlyossá. Az udvari társaság két ostoba, öntelt piperkőcét Bán János és Varga Zoltán ábrázolja jelesen. Pontos karakteralakítás HorváthJózsefé és Hollósi Frigyesé. Bodnár Erika érzékeny jellemábrázoló készségével savanyú-keserű méregkeverő Arsinoét hoz. A főiskolás Bertalan Ágnes jól illeszkedik a Katona József Színház társulatába. Székely Gábor mizantrópjának sincs más útja, mint odahagyni a világot, amelyet megváltoztatni nem tudott, s amellyel együttélni nem képes. Csak Firilinte indul utána, maga után húzva Éliante-ot. Ők már, úgy látszik, csak egymásnak maradtak. Ez a frigy sem ígér kisebb magányt. Róna Katalin A MIZANTRÓP Udvaros Dorottya és Cserhalmi György (Fotó: MTI)