Film Színház Muzsika, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1989-06-03 / 22. szám
SOKFELOL TOVSZTONOGOV Egy ingaóra át bír ütni két évtizedet?! Mert 1969 áprilisában szólalt meg az a házi haranghoz hasonló, zengő mély hang, ma is hallom. A leningrádi Gorkij Színház járt akkor Budapesten, Georgij Alekszandrovics Tovsztonogov színészei, egyebek között a Kispolgárokat, Gorkij színművét játszották, ott, Besszemenovék házában, a falon (a díszletfalon?) szólalt meg az ingaóra, ütött, ütött, s a pillanat oly sűrűn, oly nyomasztón lett eleven életté, ahogy színházban csak olykor-olykor esik meg. Numenadest — éreztem, összeszorult a torkom az izgalomtól, a megrendültségtől. Igen, jelen volt a Színház. Tovsztonogov, aki most, élete hetvenhatodik esztendejében örökre elment, Grúziából érkezett a moszkvai, a leningrádi színházi, világba, hogy végül a világszínház egyik legtöbbször emlegetett rendező- és színházalkotó művészévé nőjön. Mi 1957-ben tanultuk meg a nevét, amikor az ő rendezői koncepciója és rendezői közreműködése segített Kazimir Károlynak, hogy az optimista tragédiát oly nagy sikerre vigye. (A dráma szerzőjének nevét nem szívesen írom le, nem kedvelem a denunciánsokat. Márpedig Visnyevszkij volt az, aki 1946. augusztus 10-én, Mihail Zoscsenko kártékony írása címmel, nyomtatásban feljelentette a kiváló szatirikus írót, írótársát, előkészítvén az utat egy határozatnak, amely a „söpredék” epiteton ornapsszal illette Zoscsenkót. . .) Amikor Tovsztonogov már harminc éve állt művészeti vezetőként és főrendezőként a leningrádi Gorkij Színház élén, interjú készült vele. Elmondta benne: miután kinevezték, és 1956. február 13-án este bement a színházba, föltűnt neki, milyen kevés kabát függ a ruhatári fogásokon. Odabent aztán megszámlálhatta: pontosan tizenhárom ember ült a nézőtéren! A teljes művészi és gazdasági válságból kellett új útra indítania a Gorkij Színházat. Első premierje, A róka és a szőlő címűFigyeiredőkomédia már frontáttörés, 1957-ben pedig A félkegyelmű című Dosztojevszkij-regény színpadi változata, Innokentyij Szmoktunovszkij Miskin hercegével, a legnagyobb hazai, majd nemzetközi sikerek egyike. Dosztojevszkijhez mert nyúlni! Akkor! Nem volt könnyű dolga a kultúrbürokratákkal. (Később sem, évtizedeken át, hajjal!, mennyit kellett vívnia velük, okosan is, ravaszul is, talpraesetten, és ha kellett - fondorlattal!) Tovsztonogov mindig azt vallotta: a színház a mának szól, a mai drámaírás a legfőbb éltető eleme. Vampirov, Vologyin, Gelman éppúgy szerzői a Gorkij Színháznak, mint a nagy klasszikusok. A színház névadójának művei közül 1959-ben a Barbárokat, 1966-ban a Kispolgárokat, 1976-ban a Nyaralókat, 1986-ban az Éjjeli menedékhelyet mutatta be. „Minden előadásnak, a klasszikusoknak is - mondotta egyszer - van valamilyen aktualitása. De ehhez valódi, nem felületes, mély kapcsolatot kell találni a darab és napjaink között... Amikor próbálok, igyekszem a darabban történő eseményeket a nézőtéren ülő emberek szemével nézni. A közönség meghatalmazott képviselője vagyok ..." Leningrád és Budapest, Tovsztonogov és közöttünk emlékezetes pillanat 1974 tavasza, amikor A revizor, Gogol remekműve ugyanabban a rendezői koncepcióban szólal meg a Néva partján - pontosabban a Fontanka partján, mert ott áll a Gorkij Színház - és nálunk, a Hevesi Sándor téren. Ez tette lehetővé a nevezetes színész-vendégjátékot: Kállai Ferenc, a pesti előadás Polgármestere Leningrádban játszotta el a szerepet, magyarul, Kirill Lavrov pedig nálunk, oroszul. Ez az oroszmagyar csere, a színháztörténet gyönyörű közös mozdulata, Georgij Tovsztonogov jegyében. „Tisztelem a színpadi művészetben kialakult irányzatokat - írta -, érdeklődéssel figyelem kollégáim útkereséseit, még azokét is, akiknek nézeteit nem osztom, én magam azonban a pszichológiai színház elveit hirdetem. Nekem a színházban legfontosabb az ember.” Még haló is. Mint Holsztemer, „akit” Tolsztoj írt meg, s aki A ló története című előadásban, a Gorkij Színház 1980. őszi pesti vendégjátékán, Jevgenyij Lebegyev alakítása révén több évtizedes színházbajárásom egyik legnagyobb élménye. Tolsztonogov, a rendező és Lebegyev, a színész: ez több évtizedes művészi szövetség. Olyan állomásai vannak, mint Rogozsin, Arturo Ui, Besszemenov (az ő ebédlőjében zengett az ingaóra!), Csebutikin, Szerebrjakov a Ványa bácsiban, Luka az Éjjeli menedékhelyben, és, igen, Holsztomer, a legnagyobb színészi alakítások közül való. „Vegyük például A ló története című Lev Tolsztojelőadásunkat — nyilatkozta egyszer Tolsztonogov ha nem tudunk a nézőhöz gondolatokat eljuttatni a részvétről, a fiatalságról és öregségről, az életről és a halálról, az élet értelméről; ha előadásunk nem segít abban, hogy a néző közelebb kerüljön Tolsztoj filozófiájához, hogy egész lényével befogadja őt, akkor ezt az előadást nem érdemes eljátszani . . .” Érdemes volt, kedves Georgij Alekszandrovics! Most, a gyász komorságában is ezt mondhatjuk. Fiatalság, öregség, élet, halál, részvét: igen, gondolatokat juttatott ön el hozzánk, befogadtuk Gogolt, Tolsztojt, Gorkijt. Annak az ingaórának ma is hallható harangszava önért szól, és értünk, mindannyiunkért. . . Dalos László 24