Film Színház Muzsika, 1989. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1989-07-01 / 26. szám
Érdemek Olvasom az újságban, nem valami furmányos ellenzéki lapban, egyenesena Népszabadságban az ideiglenes kormányszóvivő tájékoztatását a kormányban történt személyi változásokról. A változások mostanában talán gyakoribbak, mint hajdan voltak, jelentőségükről majd az idő fog ítélni. Jellegükkel azonban mi is szembetaláljuk magunkat, tapasztalhatjuk, ezen a téren vajmi kevés a változás Olvasom — például —, hogy a művelődési államtitkár — érdemei elismerése mellett — nyugdíjba vonul. Annak idején, amikor kinevezték, több száz értelmiségi aláíró tiltakozott a cinikus döntés ellen, mivel a gesztusban egyértelműen a bukott kulturális irányítás (szándékosan nem beszélek politikáról, mivel a politika a polisz ügyeivel foglalkozik, ők pedig kizárólag a maguk ideológiai taktikáját variálgatták) bújtatott továbbéltetését látta. És persze, láthatta azt is, amit régről megszokott: a kiszolgált káderok végkielégítését. Ennek megfelelően kajánkodik föl bennem a kérés, amikor érdemek említtetnek, miszerint legalább egyet tessék mondani! Tovább megyek. A tévében újra meg újra az ózdi gondokat látom, már-már embertelen (a mi technológiai körülményeink között nem túlzás a jelző) körülmények között életen át robotoló munkások esetleges megfosztását a munkalehetőségtől. Ebben az esetben — hallom — a korkedvezményes nyugdíjazás is problematikus. Pedig ez melegüzem — képletesen és átvitt érteleme nélkül egyaránt. Tétován kérdem, miképpen jár ki a még csaknem fiatalnak mondható államtitkárnak a nyugdíj, mikor ő nem is melegüzemben, de éppenhogy hűvös, mondhatni: hidegfejű cinikusok gyülekezetében töltötte szolgálati éveit? És nem furcsa-e másfelől, hogy az a gyülekezet nemcsak nyugdíjasokat termel, de ontja a káderanyagot a kultúrába, a diplomáciába, hogy csak a legkedveltebb szinekurákat említsem. Szegedről naponta érkeznek a friss hírek, hogy tiltakoznak az új muzeológus ellen, aki elfelejtett szakirányú tanulmányokat folytatni nagy ideológusi heveskedésében, az egyik szocialista (mostanában nem túlzottan baráti, ezért használom a faramuci fogalmat) országban pedig olyan nagykövet rezideál, aki ugyancsak a fenti államtitkár közvetlen környezetéből került oda, ő egy kicsit bukásképpen Kérdésem megintcsak tétova: ugyan kit képvisel az említettem úr ezen a fontos poszton? Naná, hogy nem kit, hanem mit, a saját érdemeit. Látnunk kell tehát, hogy kialakult itt egy sajátos színpadias karriertípus. Ez a karrier mindig a pártállam apparátusában kezdődik, ott szolgálja meg a további emelkedést. Teszem azt, lapokat, lapszerkesztőket aláz meg az ágit. prop. osztály mindenhatóságából, újságírókat taszít szilenciumra (nem kéne vajon egyszer közzétenni azon hírlapírók névsorát, akik ebben az acélos leleményben részesültek?), csak mert megdicsértek egy nem éppen komilfó tévéműsort. Ha mindezt jól végzi, hova is kerülhetne máshová mint az egyik legfontosabb sajtóorgánum irányító székébe. Kis erőfeszítéssel, ha kívánja, alighanem akár az Operettszínház bonvivánja is lehetne, hiszen a kinevezés bája, varázsa ott is érvényesíthető. Nem érdemem, nem is gyűjtök ilyesmit, de elmondom: véletlenül a változások közepette is materialista maradtam. Ma is úgy vélem, a lét határozza meg a tudatot. Más tudatot határoz meg a fenyegetett ózdi kohászok léte, más tudatot a nyugalmazott államtitkáré, a nagyköveté. Az utóbbiakhoz közelebb állót azoknak a volt korifeusoknak a léte, akik nyugdíj jogcímén herdálják tovább az országot, miközben „országosukról” konferenciák szerveződnek Gyaníthatólag az utóbbiak tudata paradicsominak tekinti a mai állapotokat, a változást iszonyatos rémnek. Olyan rémnek, amelyik egyből fölfalná érdemeiket is. Netán az aparatcsikok kacsalábon forgó villáit szintúgy. Kérdem, megintcsak félve: ez már a színpadi változás vagy a muzeológus-jelöltek konzerválási kísérlete ? Fábián László REVÍZIÓ 2011. Ezen a héten: KOPPÁNY MÁRTON válaszol: • Megyeri Balázs, Budapest: „Az idei Színházi Találkozó ürügyén írok elsősorban önöknek. Lapjuk profilját tekintve keveselltem az erről az eseményről közölt híreket. A Játékfilmszemlével sokkal többet foglalkoztak. Ezzel függ össze kíváncsiságom is, ugyanis nem tudom megérteni azt, hogy egy olyan nagyszerű színésznő, mint Csonka Ibolya, alig - alig kapjon szerepet... Vajon egy ilyen jó képességű színésznő tehetségét miért herdálja el a színháza, a Katona József Színház (ha nem tévedek, ennek a színháznak a tagja). Nevével ott elvétve sem találkozhatunk." □ Miért foglalkozunk valamivel annyit, amennyit? Miért nem többet vagy kevesebbet? Alapkérdést vet fel kedves olvasónk. Miért nem találkozhatunk Csonka Ibolya nevével a Katona József Színház előadásaiban? Ami azt illeti, találkozhatunk vele, például a jelenleg is műsoron lévő Bugakov-darab, a Kutyaszív egyik szerepében. De hát ez nem válasz, csupán piciny pontosítás, mely figyelmünket ismét az alapkérdésre irányítja: kit, miért, kiről, mennyit? Nehéz, ha nem lehetetlen erre válaszolni, sötétben tapogatódzom, olyasmi jut az eszembe, hogy arányok, vannak-e helyes arányok, s ha nincsenek, hogyan lehetséges, hogy mégis szoktunk tévedni, máskor meg, legalábbis olvasóink vagy a mi szent meggyőződésünk szerint, igazunk van, igen, az utóbbi talán még furcsább. Engedjen meg egy elhamarkodott következtetést. A magam részéről azt is el tudnám képzelni, hogy bizonyos években csak távirati stílusban írjunk a Színházi Találkozóról. Vagy a Játékfilmszemléről. Esetleg mindkettőről. Ne az események minősítsenek minket, hanem mi minősítsük az eseményeket. Máskülönben sosem lehet igazunk. (Igaz, nem is tévedhetünk.) Ha az informálás kötelező penzummá szürkül, akkor előbbutóbb azt vehetjük észre, hogy már csak mi húzzuk az igát, a kedves, dologtalan olvasó fütyörészve odébbállt. ” Dr.Medgyesy Marianna, Miskolc: „A lap 1989. március 18-án megjelent 11. számában közölték azt a két címet, ahová a vásárlással, illetve a terjesztéssel kapcsolatos kéréssel fordulhat az olvasó. Mivel az idei 8. számot nem tudtam beszerezni, ezért először a Pallas Lapkiadó Vállalatnak, majd - választ nem kapva - a Posta Központi Terjesztő Irodájának írtam. Sajnos választ innen sem kaptam. Így kénytelen vagyok önöktől érdeklődni, illetve ötletet kérni arra vonatkozóan, hogy honnan szerezhetném be a hiányzó példányt." □ Kedves Hölgyem, egyetlen ötletem van: itt közlöm az ön címét — Stadion u. 57., 1. szám: 3534 —, hátha olvassa e sorokat kiadóvállalatunk vagy a Posta illetékesei közül valaki, aki nem szeret levelezni, de szereti a filmet, a színházat és a muzsikát. # Kiss Veronika, Budapest: „Amit leírok, az nem kellemes, de igaz. Amikor az elmúlt valamelyik hónapban nyert az unokám 2000 forintos könyvutalványt, illetve könyveket, örült neki, de csak addig, amíg meg nem kapta az egyébként leértékelt, de rendes áron számolt, mindenféle nem neki való könyveket." □ Kedves Hölgyem, megértem bosszankodását. A megoldás, amit ön is javasol: ne könyveket, hanem utalványt küldjenek az ügylet - nem szerkesztőségünk állományába tartozó - bonyolítói. Kétezer forint mindig pontosan kétezer forintot fog érni, nemre és korra való tekintet nélkül. PÁRBESZÉD