Film Színház Muzsika, 1989. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1989-07-01 / 26. szám

­ Érdemek Olvasom az újságban, nem valami furmányos ellen­zéki lapban, egyenesen­­a Népszabadságban az ideig­lenes kormányszóvivő tájékoztatását a kormányban történt személyi változásokról. A változások mostaná­ban talán gyakoribbak, mint hajdan voltak, jelentősé­gükről majd az idő fog ítélni. Jellegükkel azonban mi is szembetaláljuk magunkat, tapasztalhatjuk, ezen a téren vajmi kevés a változás Olvasom — például —, hogy a művelődési államtitkár — érdemei elismerése mellett — nyugdíjba vonul. Annak idején, amikor kine­vezték, több száz értelmiségi aláíró tiltakozott a cini­kus döntés ellen, mivel a gesztusban egyértelműen a bukott kulturális irányítás (szándékosan nem be­szélek politikáról, mivel a politika a polisz ügyeivel foglalkozik, ők pedig kizárólag a maguk ideológiai tak­tikáját variálgatták) bújtatott továbbéltetését látta. És persze, láthatta azt is, amit régről megszokott: a kiszolgált káderok végkielégítését. Ennek megfelelő­en kajánkodik föl bennem a kérés, amikor érdemek említtetnek, miszerint legalább egyet tessék mondani! Tovább megyek. A tévében újra meg újra az ózdi gondokat látom, már-már embertelen (a mi techno­lógiai körülményeink között nem túlzás a jelző) kö­rülmények között életen át robotoló munkások esetle­ges megfosztását a munkalehetőségtől. Ebben az eset­ben — hallom — a korkedvezményes nyugdíjazás is problematikus. Pedig ez melegüzem — képletesen és átvitt érteleme nélkül egyaránt. Tétován kérdem, mi­képpen jár ki a még csaknem fiatalnak mondható ál­lamtitkárnak a nyugdíj, mikor ő nem is melegüzem­ben, de éppenhogy hűvös, mondhatni: hidegfejű cini­kusok gyülekezetében töltötte szolgálati éveit? És nem furcsa-e másfelől, hogy az a gyülekezet nemcsak nyug­díjasokat termel, de ontja a káderanyagot a kultúrába, a diplomáciába, hogy csak a legkedveltebb szinekurá­­kat említsem. Szegedről naponta érkeznek a friss hí­rek, hogy tiltakoznak az új muzeológus ellen, aki elfe­lejtett szakirányú tanulmányokat folytatni nagy ide­­ológusi heveskedésében, az egyik szocialista (mostaná­ban nem túlzottan baráti, ezért használom a faramuci fogalmat) országban pedig olyan nagykövet rezideál, aki ugyancsak a fenti államtitkár közvetlen környeze­téből került oda, ő egy kicsit bukásképpen Kérdé­sem megintcsak tétova: ugyan kit képvisel az említet­tem úr ezen a fontos poszton? Naná, hogy nem kit, hanem mit, a saját érdemeit. Látnunk kell tehát, hogy kialakult itt egy sajátos színpadias karriertípus. Ez a karrier mindig a pártállam apparátusában kezdődik, ott szolgálja meg a további emelkedést. Teszem azt, lapokat, lapszerkesztőket aláz meg az ágit. prop. osztály mindenhatóságából, újságírókat taszít szilenciumra (nem kéne vajon egyszer közzétenni azon hírlap­írók névsorát, akik ebben az acélos leleményben részesültek?), csak mert megdicsértek egy nem éppen komilfó tévéműsort. Ha mindezt jól végzi, hova is kerülhetne máshová mint az egyik legfonto­sabb sajtóorgánum irányító székébe. Kis erőfeszítés­sel, ha kívánja, alighanem akár az Operettszínház bonvivánja is lehetne, hiszen a kinevezés bája, varázsa ott is érvényesíthető. Nem érdemem, nem is gyűjtök ilyesmit, de elmon­dom: véletlenül a változások közepette is materialista maradtam. Ma is úgy vélem, a lét határozza meg a tudatot. Más tudatot határoz meg a fenyegetett ózdi kohászok léte, más tudatot a nyugalmazott államtit­káré, a nagyköveté. Az utóbbiakhoz közelebb állót azok­nak a volt korifeusoknak a léte, akik nyugdíj jog­címén herdálják tovább az országot, miközben „or­szágosukról” konferenciák szerveződnek Gyanítható­­lag az utóbbiak tudata paradicsominak tekinti a mai állapotokat, a változást iszonyatos rémnek. Olyan rém­nek, amelyik egyből fölfalná érdemeiket is. Netán az aparatcsikok kacsalábon forgó villáit szintúgy. Kérdem, megintcsak félve: ez már a színpadi válto­zás vagy a muzeológus-jelöltek konzerválási kísérlete ? Fábián László REVÍZIÓ 2011. Ezen a héten: KOPPÁNY MÁRTON válaszol:­ ­ • Megyeri Balázs, Budapest: „Az idei Színházi Találkozó ürügyén írok elsősorban önöknek. Lapjuk profilját tekintve keveselltem az erről az eseményről közölt híreket. A Játék­filmszemlével sokkal többet foglalkoztak. Ezzel függ össze kíváncsiságom is, ugyanis nem tudom megérteni azt, hogy egy olyan nagyszerű színésznő, mint Csonka Ibolya, alig - alig kapjon szerepet... Vajon egy ilyen jó képességű szí­nésznő tehetségét miért herdálja el a színháza, a Katona József Színház (ha nem tévedek, ennek a színháznak a tag­ja). Nevével ott elvétve sem találkozhatunk." □ Miért foglalkozunk valamivel annyit, amennyit? Miért nem többet­­ vagy kevesebbet? Alapkérdést vet fel kedves olvasónk. Miért nem találkozhatunk Csonka Ibolya nevé­vel a Katona József Színház előadásaiban? Ami azt illeti, találkozhatunk vele, például a jelenleg is műsoron lévő Bugakov-darab, a Kutyaszív egyik szerepében. De hát ez nem válasz, csupán piciny pontosítás, mely figyelmünket ismét az alapkérdésre irányítja: kit, miért, kiről, mennyit? Nehéz, ha nem lehetetlen erre válaszolni, sötétben ta­­pogatódzom, olyasmi jut az eszembe, hogy arányok, van­nak-e helyes arányok, s ha nincsenek, hogyan lehetséges, hogy mégis szoktunk tévedni, máskor meg, legalábbis ol­vasóink vagy a mi szent meggyőződésünk szerint, igazunk van, igen, az utóbbi talán még furcsább. Engedjen meg egy elhamarkodott következtetést. A magam részéről azt is el tudnám képzelni, hogy bizonyos években csak távirati stílusban írjunk a Színházi Találkozóról. Vagy a Játékfilm­szemléről. Esetleg mindkettőről. Ne az események minősít­senek minket, hanem mi minősítsük az eseményeket. Más­különben sosem lehet igazunk. (Igaz, nem is tévedhetünk.) Ha az informálás kötelező penzummá szürkül, akkor előbb­­utóbb azt vehetjük észre, hogy már csak mi húzzuk az igát, a kedves, dologtalan olvasó fütyörészve odébbállt. ” Dr.­­Medgyesy Marianna, Miskolc: „A lap 1989. már­cius 18-án megjelent 11. számában közölték azt a két cí­met, ahová a vásárlással, illetve a terjesztéssel kapcsolatos kéréssel fordulhat az olvasó. Mivel az idei 8. számot nem tudtam beszerezni, ezért először a Pallas Lapkiadó Válla­latnak, majd - választ nem kapva - a Posta Központi Ter­jesztő Irodájának írtam. Sajnos választ innen sem kaptam. Így kénytelen vagyok önöktől érdeklődni, illetve ötletet kérni arra vonatkozóan, hogy honnan szerezhetném be a hiányzó példányt." □ Kedves Hölgyem, egyetlen ötletem van: itt közlöm az ön címét — Stadion u. 57., 1­. szám: 3534 —, hátha ol­vassa e sorokat kiadóvállalatunk vagy a Posta illetékesei közül valaki, aki nem szeret levelezni, de szereti a filmet, a színházat és a muzsikát. # Kiss Veronika, Budapest: „Amit leírok, az nem kelle­mes, de igaz. Amikor az elmúlt valamelyik hónapban nyert az unokám 2000 forintos könyvutalványt, illetve könyveket, örült neki, de csak addig, amíg meg nem kapta az egyéb­ként leértékelt, de rendes áron számolt, mindenféle nem neki való könyveket." □ Kedves Hölgyem, megértem bosszankodását. A meg­oldás, amit ön is javasol: ne könyveket, hanem utalványt küldjenek az ügylet - nem szerkesztőségünk állományába tartozó - bonyolítói. Kétezer forint mindig pontosan két­ezer forintot fog érni, nemre és korra való tekintet nélkül. PÁRBESZÉD

Next