Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-31 / 13. szám
Széljegyzet a Körhantához Nem ez a Mikroszkóp-beli az első egész estét kitöltő Nádas—Markosműsor a népszerű duó tízesztendős fennállása óta/alatt. Láttam őket szabadtéren esztrád körítéssel fölszolgálva. Ott valahogy nem érvényesültek. Körülbelül olyan suta benyomást gyakoroltak a szúnyogvédőleg dohányzó nézőtérre, mint amilyen kitűnő haknicsúfolót adtak elő most az intim játszóhelyen, Marton Frigyes háttérbevonuló rendezésében, a Nagymező utca szatíraszínpadán. Itt — némi műsorszerkesztési gikszerektől eltekintve — azért jók, mert majdnem mindvégig idézőjelbe teszik kettősüket. Nem győznek felfolytott pukkadozással ámulni azon, hogy ez az ő süket partnerük, akivel íme együtt jubilálnak, kezdettől micsoda fura szerzet volt, valamint hogy mennyi és mekkora gátlástalan lükeséget bír azóta is bármikor kicsiholni magából, mihelyst született exhibicionistaként közönség elé szabadul. Kölcsönös hüledezésük egymáson a szélsebesen lepergő kétszer hatvan perces spilázás nyitánya. E hatásosan előkészített belépő számban Nádas György rakja ki az első idézőjelet. Fölvidíthatatlanul ücsörög kicsiny karszékében, mialatt Markos mind dühödtebben igyekszik azon, hogy kibillentse komorságából. A publikum természetszerűleg dől a röhögéstől, amelyet olykor vinnyogássá fokoz a partner szándékos-gonosz undorkodása. Mikor a csakazértis mulattatni igyekvő szereplőtárs fölsülten elkotródik, Nádas búbánatosan rálegyint, hogy hát mit csináljunk, ha ez van: ez volt a Markos szánalmas (igazából szánalmassága miatt bravúros!) mutatványa. Rendezőileg szépen utal vissza erre a laza csuklóval előadott jelenetre a befejezés. Benne ugyanilyen elnézően lesajnáló gesztussal búcsúztatja a magyar jövő kilátásaitól eszelős szónokká gerjedő Nádast az őnála szkeptikusabb és kívülállóbb főszereplőtársa. Apropó vezető szerep. Én, mint már annyiszor, ezután a produkció után se vagyok bátor eldönteni, közülük ki a főbb szereplő. Nem tudom ki a nyughatatlanabb éceszgéber, illetve a szellemesebb megvalósító, vagy melyikük a körültekintő spiritus rector, és ki a teljességgel nélkülözhetetlen Untermann. Ha, még hajasbaba korában, a színészileg egysíkúbb, eszköszegényebb (de váratlan reagálásaival feltehetően akkor se szokványos gagboy) Nádas netán egy Alfonzó típusú, magának való művész-artistával kerül össze, akkor valószínűleg a kulisszák mögötti ötletadó posztján kellett volna vesztegelnie. Alfonzó — hozzá hasonló méltósággal bolondos — fia azonban (kinek fegyelmezett sokoldalúsága mellesleg a hazai könnyű műfaj lustább képviselői számára mérték kell, hogy legyen), láthatólag a párosban futja ki igazi formáját. S bár sohasem bújtak még ketten egy bohócnadrágba — már csak azért sem, mert a mindig líraibb árnyalatú bohócfájdalom nem illik hozzájuk —, ők azután joggal elénekelhetnék a pár év előtti filmslágert. Egyedül nem megy ... Együtt viszont, különösen többéves kigyakorolt bombaszámaikkal, egyformán nem utánozhatók, és teljesítményeikben szétválaszthatatlanok. A közel egy évtizedes Rádiókereséstől a Kőbe zárt lelken és a Telefere-paródián át a Katonadologig, meg az örökké felújítható Erzsikéig, s a Nagy idők tanújáig szünet nélkül képesek lekötni minket, hol meghökkentő alpárisággal, hol intellektuális villanásokkal, mert, hogy „nekik mindegy”. A műsor címét adó két körhantájukat először ebben a programjukban láttam. Az első, amiben vezérszavakkal és hívó mondataikkal elevenítik meg fél évszázad magyar történelmét napjainkig, okosan kihagyásos összeállítás. Időnként új megvilágításba helyezi a formulákká sűrített, találó történelmi kabaréközhelyeket. Hevenyészettebb, bár nem rossz, az 1990-es tavaszi választási hadjárat paródiája.Igaz, egyelőre nem tudja alulmúlni azt a pökhendi kritikátlanságot és önjelölt riszálkodást, amit a kigúnyoltak megpróbáltak a való életben elfogadtatni a közvéleménnyel, bepasszírozva a köztudatba fontoskodásaikat és követel(ez)éseiket. Vegyes-páros Mindenki tudhatja, aki járatos a főváros színházi életében, hogy a Vidám Színpadtól csak egy ugrás a Magyar Állami Operaház. De ki az, aki itt ma ugrálhat? A Vidám Színpad tehát gondolt egy merészet. . . Helyesebben: merészet legelébb Ken Ludwig gondolt, midőn kigondolta, hogy operai elemekkel tűzdelt komédiát ír. Bátki Mihály sem sokat késlekedett: lefordította. Bodrogi bemutatta, Kalmár Tibor megrendezte. Keresett két káprázatos tenort. Az egyiket nem kellett sokat keresnie. Szinte magától kínálkozott a közvetlen környezetében Straub Dezső személyében. A másikat, Mikó Istvánt, két ugrással odébbről, a Thália Színházból csábította át. Ha ők ketten úgy istenigazából kieresztik a bel cantójukat... Hát kieresztik. Duettjük az est fénypontja. Azt csak szerelmi rivalizálásuk múlja felül. Arról egyelőre nincs hír, hogy a clevelandi operaház — amely a darab bohózatos bonyodalmainak a hátteréül szolgál — szerződtetési ajánlattal ostromolta volna meg őket. Így bizonyosak lehetünk afelől, hogy jövőre ketten ugyanitt, ugyanebben a darabban köszörülhetik tovább hangjuk és humoruk csillogását. És számíthatunk rá, hogy fickós természetük próbatételére változatlanul működni fog a hamvas frivolitású női csáberő, amit itt Kállai Ilona, Rátonyi Hajni, Nyertes Zsuzsa, Sajgál Erika képvisel. Bodrogi Gyula — mi sem természetesebb — a színpadon is eljátssza a színidirektort, illetve annak finom iróniától átmelegült mását. Kása András epizódfigurája finom mazsolaszemei az előadásnak. Mi a darabban a nagy trouvaille? Végtére is a személycserén alapuló helyzetkomikum antik eredetű lelet. Ken Ludwig megfejeli azzal, hogy két egyformán sötétbőrűre suvickolt hőst szabadít be a szerelmi pankrációk porondjára. Méghozzá egyforma, igen dekoratív jelmezben. Ludwig abból indul ki, hogy két Othello még az ágyban is könnyen felcserélhető. De ettől még nem kellene őket megzenésíteni. Két prózai Othello is megtenné. Ez esetben legfeljebb Shakespeare forogna a sírjában, és nem Verdi. (Mindketten természetesen nevettükben.) Az operai „felhang” azonban csak emeli az est élvezetét. Visszatérve az operásra, amiről a bevezetőben szóltam: sikerült-e ez a darab együttesének? S ha igen, minek tekinthetjük? Magasugrásnak? Távolugrásnak? Hármasugrásnak? Nevezzük kettesugrásnak. Ugorja Straub és Mikó. A többiek segítenek a nekifutásban. Ugyancsak bajnoki szinten. (sas) (iszlai) Markos György és Nádas György ZSÖLLYE .