Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-31 / 13. szám

­ Széljegyzet a Körhantához Nem ez a Mikroszkóp-beli az első egész estét kitöltő Nádas—Markos­műsor a népszerű duó tízesztendős fennállása óta/alatt. Láttam őket sza­badtéren esztrád körítéssel fölszolgál­va. Ott valahogy nem érvényesültek. Körülbelül olyan suta benyomást gya­koroltak a szúnyogvédőleg dohányzó nézőtérre, mint amilyen kitűnő hakni­­csúfolót adtak elő most az intim ját­szóhelyen, Marton Frigyes háttérbe­vonuló rendezésében, a Nagymező ut­ca szatíraszínpadán. Itt — némi műsorszerkesztési gik­­szerektől eltekintve — azért jók, mert majdnem mindvégig idézőjelbe teszik kettősüket. Nem győznek felfolytott pukkadozással ámulni azon, hogy ez az ő süket partnerük, akivel íme együtt jubilálnak, kezdettől micsoda fura szerzet volt, valamint hogy mennyi és mekkora gátlástalan lükeséget bír az­óta is bármikor kicsiholni magából, mihelyst született exhibicionistaként közönség elé szabadul. Kölcsönös hüledezésük egymáson a szélsebesen lepergő kétszer hatvan perces spilázás nyitánya. E hatásosan előkészített belépő számban Nádas György rakja ki az első idézőjelet. Föl­­vidíthatatlanul ücsörög kicsiny kar­székében, mialatt Markos mind dü­­hödtebben igyekszik azon, hogy kibil­lentse komorságából. A publikum ter­mészetszerűleg dől a röhögéstől, ame­lyet olykor vinnyogássá fokoz a part­ner szándékos-gonosz undorkodása. Mikor a csakazértis mulattatni igyek­vő szereplőtárs fölsülten elkotródik, Nádas búbánatosan rálegyint, hogy hát mit csináljunk, ha ez van: ez volt a Markos szánalmas (igazából szánal­­massága miatt bravúros!) mutatványa. Rendezőileg szépen utal vissza erre a laza csuklóval előadott jelenetre a be­fejezés. Benne ugyanilyen elnézően le­sajnáló gesztussal búcsúztatja a ma­gyar jövő kilátásaitól eszelős szónokká gerjedő Nádast az őnála szkeptikusabb és kívülállóbb főszereplőtársa. Apropó vezető szerep. Én, mint már annyiszor, ezután a produkció után se vagyok bátor eldönteni, közülük ki a főbb szereplő. Nem tudom ki a nyug­hatatlanabb éceszgéber, illetve a szel­lemesebb megvalósító, vagy melyikük a körültekintő spiritus rector, és ki a teljességgel nélkülözhetetlen Unter­mann. Ha, még hajasbaba korában, a színészileg egysíkúbb, eszköszegényebb (de váratlan reagálásaival feltehetően akkor se szokványos gagboy) Nádas netán egy Alfonzó típusú, magának va­ló művész-artistával kerül össze, ak­kor valószínűleg a kulisszák mögötti ötletadó posztján kellett volna veszte­gelnie. Alfonzó — hozzá hasonló méltós­ág­­gal bolondos — fia azonban (kinek fegyelmezett sokoldalúsága mellesleg a hazai könnyű műfaj lustább képviselői számára mérték kell, hogy legyen), lát­hatólag a párosban futja ki igazi for­máját. S bár sohasem bújtak még ket­ten egy bohócnadrágba — már csak azért sem, mert a mindig líraibb ár­nyalatú bohócfájdalom nem illik hoz­zájuk —, ők azután joggal elénekel­hetnék a pár év előtti filmslágert. Egyedül nem megy ... Együtt viszont, különösen többéves kigyakorolt bombaszámaikkal, egyfor­mán nem utánozhatók, és teljesítmé­nyeikben szétválaszthatatlanok. A kö­zel egy évtizedes Rádiókereséstől a Kő­be zárt lelken és a Telefere-paródián át a Katonadologig, meg az örökké fel­újítható Erzsikéig, s a Nagy idők ta­nújáig szünet nélkül képesek lekötni minket, hol meghökkentő alpárisággal, hol intellektuális villanásokkal, mert, hogy „nekik mindegy”. A műsor címét adó két körhantáju­kat először ebben a programjukban láttam. Az első, amiben vezérszavak­kal és hívó mondataikkal elevenítik meg fél évszázad magyar történelmét napjainkig, okosan kihagyásos összeál­lítás. Időnként új megvilágításba he­lyezi a formulákká sűrített, találó tör­ténelmi kabaréközhelyeket. Hevenyé­­szettebb, bár nem rossz, az 1990-es ta­vaszi választási hadjárat paródiája.­­Igaz, egyelőre nem tudja alulmúlni azt a pökhendi kritikátlanságot és ön­jelölt riszálkodást, amit a kigúnyoltak megpróbáltak a való életben elfogad­tatni a közvéleménnyel, bepasszírozva a köztudatba fontoskodásaikat és kö­­vetel(ez)éseiket. Vegyes-páros Mindenki tudhatja, aki járatos a fő­város színházi életében, hogy a Vidám Színpadtól csak egy ugrás a Magyar Állami Operaház. De ki az, aki itt ma ugrálhat? A Vidám Színpad tehát gon­dolt egy merészet. . . Helyesebben: merészet legelébb Ken Ludwig gondolt, midőn kigondolta, hogy operai elemekkel tűzdelt komé­diát ír. Bátki Mihály sem sokat kés­lekedett: lefordította. Bodrogi bemu­tatta, Kalmár Tibor megrendezte. Ke­resett két káprázatos tenort. Az egyi­ket nem kellett sokat keresnie. Szinte magától kínálkozott a közvetlen kör­nyezetében Straub Dezső személyé­ben. A másikat, Mikó Istvánt, két ug­rással odébbről, a Thália Színházból csábította át. Ha ők ketten úgy isten­igazából kieresztik a bel cantójukat... Hát kieresztik. Duettjük az est fény­pontja. Azt csak szerelmi rivalizálá­suk múlja felül. Arról egyelőre nincs hír, hogy a clevelandi operaház — amely a darab bohózatos bonyodalmainak a hátteréül szolgál — szerződtetési ajánlattal ost­romolta volna meg őket. Így bizonyo­sak lehetünk afelől, hogy jövőre ket­ten ugyanitt, ugyanebben a darabban köszörülhetik tovább hangjuk és hu­moruk csillogását. És számíthatunk rá, hogy fickós természetük próbatételére változatlanul működni fog a hamvas frivolitású női csáberő, amit itt Kállai Ilona, Rátonyi Hajni, Nyertes Zsuzsa, Sajgál Erika képvisel. Bodrogi Gyula — mi sem természetesebb — a színpa­don is eljátssza a színidirektort, illet­ve annak finom iróniától átmelegült mását. Kása András epizódfigurája fi­nom mazsolaszemei az előadásnak. Mi a darabban a nagy trouvaille? Végtére is a személycserén alapuló helyzetkomikum antik eredetű lelet. Ken Ludwig megfejeli azzal, hogy két egyformán sötétbőrűre suvickolt hőst szabadít be a szerelmi pankrációk po­rondjára. Méghozzá egyforma, igen de­koratív jelmezben. Ludwig abból in­dul ki, hogy két Othello még az ágyban is könnyen felcserélhető. De ettől még nem kellene őket megzenésíteni. Két prózai Othello is megtenné. Ez esetben legfeljebb Shakespeare forogna a sír­jában, és nem Verdi. (Mindketten ter­mészetesen nevettükben.) Az operai „felhang” azonban csak emeli az est élvezetét. Visszatérve az operásra, amiről a be­vezetőben szóltam: sikerült-e ez a da­rab együttesének? S ha igen, minek tekinthetjük? Magasugrásnak? Távol­ugrásnak? Hármasugrásnak? Nevezzük kettesugrásnak. Ugorja Straub és Mikó. A többiek segítenek a nekifutásban. Ugyancsak bajnoki szin­ten. (sas) (iszlai) Markos György és Nádas György ZSÖLLYE .

Next