Film Színház Muzsika, 1990. július-október (34. évfolyam, 27-40. szám)
1990-08-04 / 31. szám
TALÁLKOZÁS_____________________________________ 6 PLATONOV ÉN. Balkay Géza szerepeiről („S ha majd nagyon elfáradsz. Keresd a hatokat, Keresed s nem találod: így van ez jól, fiacskám." Ady Endre: Dalok a labdatérről) — Párizsi bemutató, majd budapesti premier, nap mint nap játszol, éjszakánként forgatsz. Most délelőtt tizenegy óra van, egész éjjel a filmgyárban voltál, onnan érkeztél a találkozásunkra. Este Platonovot játszol, mint tetted azt tegnap este is. — Így jött össze. Mindig így jön össze. Nálam legalábbis. Talán keresem is ezeket a helyzeteket. — Erre szokták mondani: önpusztítás. — Ez a szó ma nagyon divatos. Nem tudok vele mit kezdeni. Senki nem határozza el, hogy „én mostantól pusztítom magamat”. Ennél szürkébb pályát egyébként el sem tudnék képzelni. Minden más érdekesebb. Ugyanakkor erről a pályáról zengik a legtöbb történetet és legendát, itt hever a legtöbb nyilvános halott. — Mégis, miért kényszeríted magadat ebbe a hajszába? A pénz miatt? Munka és beszélgetés — Nem a pénzért csinálom. Mániákusan szeretek dolgozni. Szinte érdektelen, mit csinálok. Nem tudom elképzelni az életemnek egy pillanatát sem beszélgetés és munka nélkül. Szeretem az életet, hihetetlen módon szeretek élni. Ehhez bármit hozzáképzelhetsz. Sok dolgot nem próbáltam még ki. Sajnos. Amit kipróbáltam, azt nem bánom. Mind annak érdekében történt, hogy az életet ösztönösen és gyerekszinten éltem meg. Egyszer, gyerekkoromban nagyon megvertek. Hatéves voltam. A velünk szomszédos telken éppen építkeztek, odamentem kíváncsiskodni. Mindig is elég pimasz gyerek voltam, hülye modorom volt, és itt is hamar összekaptam egy sráccal. Odajöttek a társai, egyedül voltam, szóval rendesen belegyalogoltak a földbe. Akkor zokogtam, amúgy keveset sírtam gyerekkoromban. Két óra múlva már újra az utcán voltam, ők — ferencvárosi gyerekek — éppen mentek le egy labdával. Odaszóltak, „nem jössz focizni?”. Mentem, bevettek maguk közé. Utólag Ady sorai jutnak eszembe: „Régi hét fiúk közül engem tartott meg a fő-fő labdaverő és a többit szépen ifjan kiverte a játékból” ... Mindenki berendezkedik — A történetből az következik, hogy ehhez az élményhez gyermeknek kell lenni. — Hát persze. Aztán felnövünk: az egyik az OTP-t intézi, és a gyerekét próbálja elhelyezni, ha aznap előadása van, a másik huszonnégy órát forgat, a harmadik semmit nem csinál... De közben mindezek mögött ott bújik valami szégyenletes, de megható és megrendítő könyörgés a múltért, bár gyerekek maradhattunk volna. Most már, tizenkét év után — hála a jó rendezőknek, jó szerepeknek — minden színpadra lépés ürügy, hogy az ember megfogalmazza saját gyerekkorát. Ám tudod, itt berendezkednek. Ki így, ki úgy, a maga szerencsétlen módján. Olyan országban élünk, ahol az emberek többsége berendezkedik. Azon a kis kupacon, amit ő birtokol. Ebben a „labdajátékban” nincs sok értelme részt venni. — Mintha nem tennél különbséget az úgynevezett szerep — Platonov — és a játszó személy — Balkay Géza — között. — Talán nincs is különbség. Ebben a pillanatban, 1990-ben Magyarországon sokan létezünk Platonovként. — Én, a néző, természetesen úgy jövök ki az előadásról, hogy én vagyok Platonov. Szerintem sokan vagyunk így ezzel. — De csak akkor jöhetsz ki ezzel az érzéssel, ha nekem igazam van, vagyis te valóban Platonovval találkoztál. — Ez az azonosság bármilyen nagy szerep eljátszásakor megszületik? Mert ezt az azonosságot éreztem, amikor Jamie-t játszattad O’Neill darabjában, vagy Locinót a Vendégségben. Ha ez az azonosság csak egyetlen szerepre lenne érvényes, akkor a Platonov után nem lenne mit játszanod, hiszen a Balkay Géza nevezetű üres edényt betöltötte ez a szerep. Fotó: Volcsánszky Katalin