Film Színház Muzsika, 1990. július-október (34. évfolyam, 27-40. szám)

1990-08-04 / 31. szám

TALÁLKOZÁS_____________________________________ 6 PLATONOV­ ÉN. Balkay Géza­ szerepeiről („S ha majd nagyon elfáradsz. Keresd a hatokat, Keresed s nem találod: így van ez jól, fiacskám." Ady Endre: Dalok a labdatérről) — Párizsi bemutató, majd budapesti premier, nap mint nap játszol, éjszakánként forgatsz. Most délelőtt tizenegy óra van, egész éjjel a filmgyárban voltál, on­nan érkeztél a találkozásunkra. Este Platonovot ját­szol, mint tetted azt tegnap este is. — Így jött össze. Mindig így jön össze. Nálam leg­alábbis. Talán keresem is ezeket a helyzeteket. — Erre szokták mondani: önpusztítás. — Ez a szó ma nagyon divatos. Nem tudok vele mit kezdeni. Senki nem határozza el, hogy „én mos­tantól pusztítom magamat”. Ennél szürkébb pályát egyébként el sem tudnék képzelni. Minden más érde­kesebb. Ugyanakkor erről a pályáról zengik a legtöbb történetet és legendát, itt hever a legtöbb nyilvános halott. — Mégis, miért kényszeríted magadat ebbe a haj­szába? A pénz miatt? Munka és beszélgetés — Nem a pénzért csinálom. Mániákusan szeretek dolgozni. Szinte érdektelen, mit csinálok. Nem tudom elképzelni az életemnek egy pillanatát sem beszélge­tés és munka nélkül. Szeretem az életet, hihetetlen módon szeretek élni. Ehhez bármit hozzáképzelhetsz. Sok dolgot nem próbáltam még ki. Sajnos. Amit ki­próbáltam, azt nem bánom. Mind annak érdekében történt, hogy az életet ösztönösen és gyerekszinten éltem meg. Egyszer, gyerekkoromban nagyon meg­vertek. Hatéves voltam. A velünk szomszédos telken éppen építkeztek, odamentem kíváncsiskodni. Mindig is elég pimasz gyerek voltam, hülye modorom volt, és itt is hamar összekaptam egy sráccal. Odajöttek a tár­sai, egyedül voltam, szóval rendesen belegyalogoltak a földbe. Akkor zokogtam, amúgy keveset sírtam gye­rekkoromban. Két óra múlva már újra az utcán voltam, ők — ferencvárosi gyerekek — éppen mentek le egy labdával. Odaszóltak, „nem jössz focizni?”. Mentem, bevettek maguk közé. Utólag Ady sorai jutnak eszem­be: „Régi hét fiúk közül engem tartott meg a fő-fő labdaverő és a többit szépen ifjan kiverte a játék­ból” ... Mindenki berendezkedik — A történetből az következik, hogy ehhez az él­ményhez gyermeknek kell lenni. — Hát persze. Aztán felnövünk: az egyik az OTP-t intézi, és a gyerekét próbálja elhelyezni, ha aznap elő­adása van, a másik huszonnégy órát forgat, a harma­dik semmit nem csinál... De közben mindezek mö­gött ott bújik valami szégyenletes, de megható és megrendítő könyörgés a múltért, bár gyerekek marad­hattunk volna. Most már, tizenkét év után — hála a jó rendezőknek, jó szerepeknek — minden színpadra lépés ürügy, hogy az ember megfogalmazza saját gye­rekkorát. Ám tudod, itt berendezkednek. Ki így, ki úgy, a maga szerencsétlen módján. Olyan országban élünk, ahol az emberek többsége berendezkedik. Azon a kis kupacon, amit ő birtokol. Ebben a „labdajáték­ban” nincs sok értelme részt venni. — Mintha nem tennél különbséget az úgynevezett szerep — Platonov — és a játszó személy — Balkay Géza — között. — Talán nincs is különbség. Ebben a pillanatban, 1990-ben Magyarországon sokan létezünk Platonov­­ként. — Én, a néző, természetesen úgy jövök ki az elő­adásról, hogy én vagyok Platonov. Szerintem sokan vagyunk így ezzel. — De csak akkor jöhetsz ki ezzel az érzéssel, ha ne­kem igazam van, vagyis te valóban Platonovval talál­koztál. — Ez az azonosság bármilyen nagy szerep eljátszá­sakor megszületik? Mert ezt az azonosságot éreztem, amikor Jamie-t játszattad O’Neill darabjában, vagy Lo­­cinót a Vendégségben. Ha ez az azonosság csak egyet­len szerepre lenne érvényes, akkor a Platonov után nem lenne mit játszanod, hiszen a Balkay Géza neve­zetű üres edényt betöltötte ez a szerep. Fotó: Volcsánszky Katalin

Next