Filmkultúra, 1961 (2. évfolyam, 5-9. szám)
1961 / 9. szám
azután lehettek sztárok, hogy előbb már jónéhány filmben magukra hívták a közönség figyelmét. Az "új hullám" megjelenése óta azonban tegnap még teljesen ismeretlen színészarcok is megállás nélkül hagyták maguk mögött a beérkezés szokásos állomásait. Két évvel ezelőtt vajon ki ismerte Bernadette Lafont, Jean-Claude Brialy, Juliette Maynier, Emmanuelle Riva s ami még jellemzőbb, Jean-Paul Belmondo nevét? Chabrol, Resnais és Godard filmjeinek ezek a többé-kevésbé kezdő színészei, akik még csak épp, hogy kinőttek mesterségük kamaszkorából, alig néhány hónap alatt hitta nevet szereztek maguknak. A művészi non-komformizmus fiatal óriásainak művei divatjához kapcsolódó jó sajtópropaganda nem elegendő ezeknek a ragyogó sikereknek a megmagyarázásához. Magát a jelenséget azonban ebben az esetben nem nehéz megvilágítanunk. Bármennyire fenntartással legyünk is az "új hullám" jónéhány filmjének inspirációját illetően, azt azonban mégsem lehet tagadnunk, hogy Chabrol és Godard műveinek új hangsúlya részben a francia filmprodukció általános színészi modorától erősen elütő játékstílusban gyökerezik. Nem esküdnék meg arra, hogy Juliette Maynier és Jean-Claude Brialy sokáig megtartják a nézőkre gyakorolt hatásukat, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy játékmódjuk eltér Bernard Blier, Marina Vlady, Philippe Lemaitre vagy Francoise Arnoul stílusától. Ez az ellentét még feltűnőbb,ha a játékukat az "akadémikus" stílusú fiatal sztárokéval, így pl. Pascale Petit-ével Jacques Charrier-ével vagy Alain Delon-éval vetjük össze. A mimika, az attitűd és dikció hagyományainak erről a széttöréséről, az interpretáció sablonjaitól való felszabadulásról van szó, amelyért elsőnek az És, Isten teremtette az aszszonyt megrendezésével Vadim kezdett el harcolni, és amelyet az Unokatestvérek és a Kettős zár majd még erőteljesebben az Utolsó leheletig színészjátéka. Jean-Paul Belmondo meglepő szabadsággal végigvitt,határozott alakítása folytatott tovább.Egyébként mulatságos jelenség, hogy még a konvenciók elleni lázadásnak is kezdenek kialakulni a maga sablonjai. Amikor pl. Chabrol állhatatosan kitart azon elképzelése mellett, hogy a színészeknek még a legkisebb megnyilatkozását is a rendezőnek kell kitalálnia, amint azt pl. Les bonnes femmes-ban /A jó asszonyok/ látjuk, egyben már azt is kockáztatja, hogy Delannoy, Autant-Lara, Duvivier, 50 -