Filmvilág, 1958 (1. évfolyam, 1-21. szám)
1958-12-15 / 21. szám
a filmen nem érezzük produkciónak. Nem érezheti a filmközönség a jó darab, de rossz előadás, vagy rossz darab, de jó előadás kettősségét sem. A forgatókönyv, a rendezői munka és a színészi alakítás a filmen olyan szoros egységbe olvad, hogy azt a szemlélő sohasem tudja szételemezni. Ha a filmnek bármelyik tényezője kelt hiányérzetet, a közönség az egész filmet utasítja el magától. A néző a famen nem írói és színészi jellemábrázolást keres, nem a dialógusok költői szépségére és lélektani mélységére vágyik, hanem érdeklődésének középpontjában a cselekmény AU. Ezeket az eseményeket nem eléje hozza a rendező, mint a színházban, hanem őt viszi az eseményekhez A lencse nemcsak a rendező, hanem a néző szeme is. A történéseket követjük, sőt részt veszünk bennük. Együtt rohanunk a vonattal, benne ülünk az autóban és a repülőgépről nézzük az elsuhanó tájakat. A filmközönség tehát a cselekmény résztvevőjének érzi magát, s ha más értelemben is, így fokozottabban „Mitspieler“, mint a színházi néző. A színházban — még a legrealisztikusabb játék esetén is — mindig van valami stitizáltság. A filmen azonban a közönség nem viseli el a stilizálást, s minden tekintetben a legrealiszálkiusabb valóságábrázolást követeli meg. Egy gyilkosság, egy vasúti szerencsétlenség, egy robbanás a filmen a valóságos esemény realizmusával hat. A filmnek ez a fokozott realizmusa minden más művészetnél mélyebb benyomást, nagyobb feszültséget, és fokozottabb izgalmat tud kelteni. A legköltőibb játékfilm is a híradó és dokumentumfilm hitel és valóságábrázolásával tart rokonságot. A film álltal kiváltott fokozottabb feszülség és izgalom következtében a közönség nagyobb mértékben igényli a kiegyenlítődést, a feloldást, a megnyugvást. A „happy endig“ a filmművészetnek sajátos formai követelménye és lélektanilag sok tekintetben hasonló a népmesék feszültségfeloldó befejezéséhez, amelyben a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok büntetésüket és a szerelmesek egymáséi lesznek. A társadalmi igazságszolgáltatásnak a filmen éppen olyan egyszerűen, világosan és kérlelhetetlenül kell érvényesülnie, mint a népköltészet alkotásaiban. * A film érzelmileg mélyen hatol a közönség lelkébe. Intellektuális hatása azonban mintha gyengébb volna a színházi és irodalmi élménynél. Ugyanezt mondhatjuk az élmény maradandóságáról is. Az olvasmány hatása tartósabb, mint a filmé. A különbségek okainak feltárása azonban mélyebb elemzést kívánna. Érdekes, hogy milyen sokan néznek meg többször egymás után olyan filmet, amely megnyerte tetszésüket. Még hosszú évek utáni felújítás esetén is élénken érdeklődnek a film iránt. Csakhogy a színházi repríz és a filmrepríz lélektani hatásban lényegesen eltérnek egymástól. A színházi repríz új műalkotás, a filmrepríz mechanikus ismétlés. Ezért a néző a filmfelújításon régi emlékképeinek felújítását várja, ami teljes mértékben ritkán sikerül. A film közérthetősége, a filmélmény közvetlensége és a filmszalag realizmusa avatják a filmet a „legfontosabb“ művészetté. Lehet hogy más művészetek artisztikumiban többet tudnak nyújtani, de a film meggyőző ereje minden más művészetet felülmúl. Egy csatajelenet festői, irodalmi vagy színpadi ábrázolása sohasem vetekedhet azokkal a képsorokkal, amelyekben a film tud megeleveníteni egy harci részletet. Éppen ezért a film propagandisztikus hatása, nevelőereje, társadalmi formálóképessége nagyobb, mint a színházé vagy irodalomé. Ma már többen néznek filmeket, mint ahányan olvasnak. Különösen intenzíven érvényesül hatása fiatalkorúaknál, akik sokkal érzékenyebben reagálnak a filmekre, mint a felnőttek. A filmművészetben rejlő rendkívüli pedagógiai lehetőségek azonban még ma sincsenek teljes mértékben kiaknázva. STAUD GÉZA