Filmvilág, 1959 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1959-12-01 / 23. szám
bakban magával ragadó, de még ott is, ahol ez a sodrás lanyhul, a néző érdeklődését le tudja kötni a film dokumentumértéke, az egyszerű, kispénzű amerikaiak életéről szóló, szépítésnélküli beszámoló. A televíziós technika alkalmazása a művészi alkotásnak elég szorosan kötött keretet szab: nemcsak a képbeállításokban, de abban is, hogy gondosan előre kitervezett forgatókönyv alapján kell dolgozniuk, s csak a legjobb színészeket használhatják. A közel és túl közel beállítások a nézőt érzékenynyé teszik az arc, a szem legkisebb rezdületére is; a játék árnyalatnyi hamissága, merevsége vagy üressége azonnal az egész vetítővászon méreteire nő. Igaz viszont, hogy igen széles művészi galériáiból válogathatnak: olyan színészek, mint Henry Fonda, Bette Davis vagy Ernest Borgnine állanak a rendelkezésükre. A fényes esküvő például igen szerény művészi élmény lenne, ha nem Borgnine és Bette Davis játsszák a főszerepeket;különösen az utóbbinak minden mozdulata, szemvillanása a mély művészi átélésnek megrázó és magávalragadó példája. Már a televíziós irányzat képviselői is felléptek a pénzeszsákok egyeduralma ellen; szerény eszközöket mozgósító filmjeik, akár az »új hullám« néven ismert francia pályatársaiké, bebizonyították, hogy nem kell feltétlenül több millió dolláros költségvetés a művészi eredményességhez. A másik irányzat az amerikai filmművészetben, mely az utóbbi esztendők során fellépett, ebben az irányban még tovább megy. Szinte a film kezdeti korszakának módszereiből próbálnak megújulni. Működésükkel, eddigi filmjeikkel bebizonyították már, hogy lehet ismeretlen emberekkel, közvetlenül az utcán, nyilvános helyeken készülő felvételekkel, húsz és ötvenezer dollár közötti költségvetéssel (az amerikai gyártási viszonyok között nevetséges összeg egy film elkészítésére) művészi és tartalmas alkotást létrehozni. A nagy filmgyárak vidékét ezek az alkotók programszerűen kerülik; a filmjeikhez szükséges összeget is legtöbbször adományokból, rádiófelhívások alapján gyűjtik össze. Az irányzat úttörője Lionel Rogosin volt, aki On the Bowery címmel, túlnyomórészt kézi kamerával maga fotografálta első, nagy feltűnést keltő filmjét New York nyomornegyedéről, a csavargókról, s egyéb elzüllött egzisztenciákról. Politikailag nem volt ez forradalmi tendenciájú film, bár rendkívül merészen, kendőzés nélkül mutatta megaz amerikai életforma” árnyoldalát; művészi eszközeiben viszont Amerikában forradalmian hatott, elsősorban a dokumentum- és játékjelleg újszerű keveredésével, a rendező előtérbe kerülő szubjektív szenvedélyével. Rogosin hasonló technikával a közelmúltban készítette el Comeback, Africa (Jöjj, vissza, Afrika) című filmjét Dél- Afrikában, mely szenvedélyes vád- és gúnyirat a dél-afrikai fehérek terrorja ellen. Jellemző, hogy Rogosin ezt a filmjét fél-illegálisan csinálta: zenés revüfilm külső felvételeire kért és kapott engedélyt a dél-afrikai hatóságoktól. Az új utakat kereső fiatal rendezők száma, akik Rogosin nyomában indultak el, immár jó tucatra nőtt, köztük szá- Fényes esküvő