Filmvilág, 1959 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1959-12-01 / 23. szám

fifamiueLománifL In^iázo^í^Q^cLcLciíciLró^ 1957 elején új intézmény kezdte meg működését: a Színházitudományi és Filmtudományi Intézet, amelyből — a közelmúltban — az önálló Szín­ház­ és az önálló Filmtudományi In­tézet kialakult. Csaknem három éve ennek. De, ha ma valamiféle forduló­pontnak kívánnánk tekintetni e dá­tumot a filmtudomány hazai fejlő­dése és elterjesztése szempontjából, bizony, még jócskán előlegeznünk kellene a bizalmat. Az intézet ugyan­is egész a leg­utóbbi — reméljük, a szétválással fordulatot hozó — időkig sokkal inkább azzal a — egyébként feltétlenül hasznos — »diplomáciai­« ügyességgel vívta ki elismerésünket, amellyel nemcsak helyet teremtett magának, — a szó anyagi és erkölcsi értelmében egyaránt — a hazai köz­életben, de nemzetközi kapcsolatokat, sőt, rangot szerzett, mint azzal a tényleges tudományos munkával, amellyel ezt meg kellett volna ala­poznia. Pedig kétségtelen, az intéz­ményre szükség van, égető szükség, és magát a filmet — a film esztéti­kai rangját, társadalmi szerepét — becsüli le az, aki létjogosultságát, kultúrpolitikai fontosságát kétségbe vonja. Mégis, mi az oka annak, hogy a három esztendő tudományos termése olyan csüggesztő képet mutat? Hogy az alatt az idő alatt, amíg mondjuk az Irodalomtörténeti Intézet körülbe­lül harminc jelentős munkával lépett a nyilvánosság elé — köztük terje­delmes és igényes monográfiák sorá­val (például Vörösmarty, Apáczai Csere, Bornemissza monográfiával, nagyfontosságú kritikai kiadásokkal (hogy mást ne említsek, a teljes kri­tikai József Attilával) — a szinte szűz területre lépő Filmtudományi Intézet körülbelül félannyi tudomá­nyos munkatárssal öt brosúrát pro­dukált, s aközül is kettő idegen nyelvről fordított cikkgyűjtemény, egy pedig — bár igen fontos, a to­vábbi kutatás szempontjából nélkü­lözhetetlen és dicséretes munka — filmográfia — mégsem elsődlegesen alkotójelegű tudományos tevékeny­ség. Sok mindent megmagyaráznak a kezdet nehézségei, a káderek hiánya — érzésünk szerint a válogatás sem volt a legkörültekintőbb — hiszen előzmények híján a semmiből kellett megteremteni az Intézetet. Ilyen mérvű lemaradásra azonban semmi­lyen objektív körülmény nem szol­gálhat magyarázatul. Sokkal inkább abban kell keresni okait, hogy az In­tézet koncepciója hosszú időn át nél­külözte az átgondoltságot, a követke­zetességet, hogy — indítékaiban talán dicséretes túlbuzgalomból — szinte minden gyártáson kívüli filmkultu­rális tevékenységet magának igényelt, s ennek következményében éppen sa­játos feladata sikkadt el. Mai formá­jában ugyanis — legalább — három különböző funkciót tölt be. Betölti az állami filmarchívum szerepét — s ez működésének talán a legnagyobb po­zitívuma, hiszen e tekintettben sok év­tizedes mulasztást kelett jóvátenni, s az Intézet érdeme, hogy vállalkozott erre a feladatra. Paradox az, hogy ez — bár elengedhetetlen feltétele a filmtudománynak, — nem szorosan vett filmtudományi munka és film­kultúránk szervezetének sajátos dif­ferenciálatlanságáról tanúskodik. Hiszen mindenki természetesnek ve­szi, hogy az Irodalomtörténeti Inté­zet feladatköre nem azonos a Nem­zeti Múzeum könyvtáráéval, a Művé­szettörténeti Intézeté (amennyiben van ilyen) a Szépművészeti Múzeu­méval. Nos, ez a filmkultúra terüle­tén sincs másként. De azt minden­esetre elismerően kell értékelnünk, hogy a Filmtudományi Intézet — más szerv híján — végre napirendre tűz­te filmkulturális javaink felmérését, gondozását, konzerválását, megmen­tését és kiegészítését és folyamato­san és korszerű módon végzi is ezt a munkát, beleértve az ország film­kulturális helyzetének (mozipark. l)­

Next