Filmvilág, 1959 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1959-12-01 / 23. szám
fifamiueLománifL In^iázo^í^Q^cLcLciíciLró^ 1957 elején új intézmény kezdte meg működését: a Színházitudományi és Filmtudományi Intézet, amelyből — a közelmúltban — az önálló Színház és az önálló Filmtudományi Intézet kialakult. Csaknem három éve ennek. De, ha ma valamiféle fordulópontnak kívánnánk tekintetni e dátumot a filmtudomány hazai fejlődése és elterjesztése szempontjából, bizony, még jócskán előlegeznünk kellene a bizalmat. Az intézet ugyanis egész a legutóbbi — reméljük, a szétválással fordulatot hozó — időkig sokkal inkább azzal a — egyébként feltétlenül hasznos — »diplomáciai« ügyességgel vívta ki elismerésünket, amellyel nemcsak helyet teremtett magának, — a szó anyagi és erkölcsi értelmében egyaránt — a hazai közéletben, de nemzetközi kapcsolatokat, sőt, rangot szerzett, mint azzal a tényleges tudományos munkával, amellyel ezt meg kellett volna alapoznia. Pedig kétségtelen, az intézményre szükség van, égető szükség, és magát a filmet — a film esztétikai rangját, társadalmi szerepét — becsüli le az, aki létjogosultságát, kultúrpolitikai fontosságát kétségbe vonja. Mégis, mi az oka annak, hogy a három esztendő tudományos termése olyan csüggesztő képet mutat? Hogy az alatt az idő alatt, amíg mondjuk az Irodalomtörténeti Intézet körülbelül harminc jelentős munkával lépett a nyilvánosság elé — köztük terjedelmes és igényes monográfiák sorával (például Vörösmarty, Apáczai Csere, Bornemissza monográfiával, nagyfontosságú kritikai kiadásokkal (hogy mást ne említsek, a teljes kritikai József Attilával) — a szinte szűz területre lépő Filmtudományi Intézet körülbelül félannyi tudományos munkatárssal öt brosúrát produkált, s aközül is kettő idegen nyelvről fordított cikkgyűjtemény, egy pedig — bár igen fontos, a további kutatás szempontjából nélkülözhetetlen és dicséretes munka — filmográfia — mégsem elsődlegesen alkotójelegű tudományos tevékenység. Sok mindent megmagyaráznak a kezdet nehézségei, a káderek hiánya — érzésünk szerint a válogatás sem volt a legkörültekintőbb — hiszen előzmények híján a semmiből kellett megteremteni az Intézetet. Ilyen mérvű lemaradásra azonban semmilyen objektív körülmény nem szolgálhat magyarázatul. Sokkal inkább abban kell keresni okait, hogy az Intézet koncepciója hosszú időn át nélkülözte az átgondoltságot, a következetességet, hogy — indítékaiban talán dicséretes túlbuzgalomból — szinte minden gyártáson kívüli filmkulturális tevékenységet magának igényelt, s ennek következményében éppen sajátos feladata sikkadt el. Mai formájában ugyanis — legalább — három különböző funkciót tölt be. Betölti az állami filmarchívum szerepét — s ez működésének talán a legnagyobb pozitívuma, hiszen e tekintettben sok évtizedes mulasztást kelett jóvátenni, s az Intézet érdeme, hogy vállalkozott erre a feladatra. Paradox az, hogy ez — bár elengedhetetlen feltétele a filmtudománynak, — nem szorosan vett filmtudományi munka és filmkultúránk szervezetének sajátos differenciálatlanságáról tanúskodik. Hiszen mindenki természetesnek veszi, hogy az Irodalomtörténeti Intézet feladatköre nem azonos a Nemzeti Múzeum könyvtáráéval, a Művészettörténeti Intézeté (amennyiben van ilyen) a Szépművészeti Múzeuméval. Nos, ez a filmkultúra területén sincs másként. De azt mindenesetre elismerően kell értékelnünk, hogy a Filmtudományi Intézet — más szerv híján — végre napirendre tűzte filmkulturális javaink felmérését, gondozását, konzerválását, megmentését és kiegészítését és folyamatosan és korszerű módon végzi is ezt a munkát, beleértve az ország filmkulturális helyzetének (mozipark. l)