Filmvilág, 1960 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1960-08-01 / 15. szám
BORISZ POLEVOJ: Lenin és a Renin-alakítások A szovjet drámairodalom, színművészet és filmművészet értékes hagyományokat teremtett Vlagyimir Iljics alakjának megformálásában. N. Pogogyin drámai trilógiája, B. Scsukin és M. Straub Lenin-alakításai jelentősen gazdagították a szovjet művészetet. De éppen e három igényes, szigorú művész példája igazolja, hogy Vlagyimir Iljics megjelenítésének vonzó feladatában csak az a drámaíró vagy színész érhet el sikert,aki ezt élete feladatává teszi, aki párosítani tudja magában az ihletett művészt és a komoly kutatót, aki jelentős időt szentel erre a nemes feladatra. Pedig az utóbbi években hány film és színdarab látott napvilágot, amelyben Lenin csak formálisan van jelen. Így például „Az első nap” című filmben, az októberi események hevében az események lelke és vezére csak azért jelenik meg a néző előtt, hogy részt vegyen J. M. Szverdlovnak Tyimofej munkás feleségével folytatott beszélgetésében, aki azt hiszi, hogy férje éjszakánként nőket látogat. Sőt, mi több, a féltékeny asszony felháborodása és elégedetlenkedése a kiindulópont, amelyből levonja a következtetést, hogy nem szabad késlekedni a forradalom végrehajtásával. Az „Ők voltak az első” című film fináléjában Vlagyimir Iljics a Komszomol III. kongresszusán mondott történelmi jelentőségű beszéde után csak azért jelenik meg, hogy megmagyarázza a kongresszus szünetében őt körülvevő szereplőknek az események menete során már amúgy is világossá vált gondolatot. A memoire-írók — legalábbis a forradalmárok — életük feledhetetlen eseményének ábrázolják Vlagyimir IIjeesel történt első találkozásukat, amely kihatott egész későbbi tevékenységükre. Ám a „Személye ismert” című filmben (amely Kamo, a kiváló forradalmár életéről és harcairól szól), az első találkozás lényege mindössze annyi, hogy Vlagyimir Iljics és Nagyezsda Konsztantinyovmla teával és süteménnyel kínálja Kamót, és meleg kabátot ajándékoz neki az útra. Sajnos, sokáig folytathatnánk az ilyen példák felsorolását. Természetesen nem ellenzem, ha Lenin csak egy-két epizódban jelenik meg a színdarabban, vagy a fűmben. Ehhez joga van a drámaírónak vagy a rendezőnek. De akkor feltétlenül ez az epizód legyen a mű eszmei, érzelmi központja, az események gyújtópontja. De mit tehet a színész — legyen akármilyen tehetséges —, ha a forgatókönyvíró vagy a drámaíró néhány „híg mondatot” ad neki ilyen felelősségteljes szerep megformálására, olyan szöveget, amely nemcsak, hogy nem bontakoztatja ki a hős jellemét, hanem az események menetére sem gyakorol hatást. Bármilyen furcsán hangzik, az eleven lenini alak egyes vonásainak a művészi megjelenítés során történő elferdítésében jelentős szerepet játszottak a megmaradt filmhíradók és hangfelvételek is. A Leninhez közelálló emberek visszaemlékezéseiből tudjuk például, hogy Lenin elevensége és mozgékonysága ellenére sem volt heves, kapkodó. Viszont Iljics az őt megörökítő filmfelvételeken — az akkori filmtechnika tökéletlensége miatt — mégis valahogy ideges gyorsasággal gesztikulál. A kortársak egyhangúlag bizonyítják, hogy Leninnek bariton árnyalatú hangja volt. A hanglemezekről mégis tenorhang csendül fel. Nagyon sajnálatos, hogy még a jó színészek is akaratlanul e dokumentumok csalóka hatása alá kerülnek, és Lenin alakjának színházi vagy filmbeli megjelenítésénél kapkodónak ábrázolják Lenint, tőle távol álló heves mozdulatokkal ruházzák fel, tenorhangon beszélnek, ráadásul gyorsan, valósággal hadarva. Véleményem szerint a leghatározottabban meg kellene kérdeznünk a drámaíróktól, a rendezőktől: ha nem akarnak alapos, hű képet adni a legemberibb emberről, van-e joguk ahhoz, hogy felületesen, avatatlan kézzel érintsék őt? (A Lityeraturnaja Gazettából)