Filmvilág, 1961 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1961-06-01 / 11. szám
legfőbb értéke a színészi produkciókban jelentkezett.) Olasz filmként hirdették, de szellemében igazán francia a René Clair-t idéző „Öröm az élet” című szatirikus komédia, az anarchizmus sziporkázóan szellemes bírálata. René Clement a „Patkányfogó”ban s egyéb filmjeiben megmutatott tragikus atmoszféra-teremtő készsége után itt nagyszerű komédiázónak bizonyult, s már a főcím hátteréül szolgáló jelenetekben olyan hangot üt meg, ami biztosítja a gondolatpezsdítő jókedvet. Kár, hogy ezt a színvonalat nem tudja egyenletesen tartani. A szereplők, élükön Alain Delonnal s a Barbara Kwiatkowskából Barbara Lassá átkeresztelt lengyel színésznővel itt is jók. Anthony Perkins mellett viszont a legjobb alakítást Georges Wilson nyújtja a „Hosszú távollét”-ben, a fesztivál legszebb, legművészibben megformált filmjében. A forgatókönyvet a nálunk is ismert Marguerite Duras írta Gérard Jarlos társaságában. Rendezője az „első filmes” Henri Colpi, aki könyvével és „vágói” munkájával már ismert személyisége volt a francia filméletnek. Többek között ő „vágta” Clouzot Picasso filmjét és Resnais „Hirosimá"-ját. A „Hirosima” stábjából került ide a film zeneszerzője, a kitűnő Georges Delerne is, s kétségtelen, nemcsak a nevekben, de formálás módban, filmszemléletben is fel lehet fedezni Resnais művének hatását, a „Hosszú távollét”-ben. Története, storyja nem érdemel különösebb figyelmet. Egy, a háborúban, a Gestapo fogságában emlékezetét vesztett férfi a hőse, akiben egy párizskörnyéki kávéház-tulajdonosnő (Alida Valii) felfedezi másfél évtizede eltűnt férjét. Az asszony nyomába szegődik a clochard-i vedlett embernek, vizsgálgatja, s amikor bizonyosnak érzi magát a felismerésben, megpróbálja felkelteni benne az emlékeket. Nincs semmi bravúros fordulat, semmi váratlan, külsődleges izgalom. Viszont Colpi el tudja érni, hogy az asszony szemén át lássuk a történetet, az ő izgalma a miénk lesz, s meg tudjuk szeretni a kissé együgyű csavargót is. Ez a teljes érzelmi-pszichológiai belehelyezkedés, amelyet a rendező igen puritán filmeszközök segítségével ér el, avatja emlékezetes alkotássá a filmet, amelyet remélhetőleg mi is mihamarabb bemutatunk. Luis Bunuel a filmtörténet egyik ismertnevű szereplője az „Andalúziai kutya” és az „Aranykor” rendezője, idén először szerepelt hazája, Spanyolország színeiben. Tavaly és tavalyelőtt egyaránt díjat kapott mexikói filmjeiért. Idén — egyelőre egy film erejéig — hazatért és Francoék „kulturális demokratizálása” valóban szabad kezet engedett számára, így eshetett, hogy a fesztivál legantikatolikusabb filmjét, a katolikus diktátor országa küldte. A „Viridiana” (ez a mű címe) kétségtelenül bizarr, érdekes alkotás. Egy apácajelölt teljes hitevesztésének története, nem pszichológiai eszközökkel elsősorban, hanem cselekményesen. A film legmeghökkentőbb jelenetsora, csúcsa (és valahol mélypontja is) a koldusok orgiája, a nyomorúságtette elembertelenedés infernális megjelenítése, amely azonban — hátborzongatóan hiteles naturalitásával — már-már a humanizmus egyetemes tagadásába csap. Az viszont kétségtelen: rendezői mesterség, színészvezetés szempontjából ez a képsor tökéletes és hibátlan. S ha ez nem is kevés, vajon elég-e? Végezetül még egyről: a „Duvad” Françoise Arnoul, Yves Montand és Simone Signoret a fesztivál japán vendégeinek társaságában