Filmvilág, 1962 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1962-01-01 / 1. szám
legfontosabb jelenségeit visszatükrözték, az alakok érzelmi telítettsége lázba hozta és megörvendeztette az emberek tízmillióit. S véglegesen levették a napirendről a kérdést: mvészet-e a film. De miért éppen a „legfontosabb” mű- vészet — makacskodtak a kétkedők. „Legfontosabb” — hangoztatták egyesek — egy olyan országban, ahol a lakosság háromnegyed része írástudatlan és Them veheti igénybe a nyomtatott szót; ezek részére a film az egyetlen ablak a világba. Ha a nép írástudó lesz, elkezd könyveket olvasni, akkor majd lanyhul a film iránt tanúsított érdeklődése is. S a film nem lesz többé a „legfontosabb” művészet. Az ország írástudó lett, rengeteg könyvet olvas, ám a film iránti érdeklődés nem csökken, sőt évről évre nő. A harmincas években néhány száz millió mozilátogató jutott évente a Szovjetunióra, a hatvanas évek elején pedig már kis híján négy milliárd. „Nem az írástudás vagy analfabétizmus a döntő — hangoztatják mások —, hanem a film tömegszerűsége. Azért alegfontosabb’, mert a szélesebb tömegekhez szól.” Igen, a mennyiségi számarány igen jelentős dolog. Ha összevetjük a film látogatottságát például legközelebbi szomszédjával, a színházzal, akkor kiderül, hogy a Szovjetunió polgárai évente átlagosan negyvenszer többször látogatják a mozit, mint a színházakat. De igazságtalan dolog volna a film fölényét más művészeti ágak felett csak a tömegszerűségére korlátozni. Előnye még az ábrázoló eszközök gazdagsága, az élet leghitelesebb visszatükrözésének a lehetősége, amely maximálisan közelíti meg magának az életnek az érzékelését. A nagy orosz tudós, filozófus és forradalmár, N. G. Csernisevszkij, híres értekezésében, „A művészet esztétikai kapcsolatai a valósággal”, összeveti a különféle művészeti ágakat, s a költészetet (szépirodalmat) „a legnemesebb és legteljesebb művészetnek” nevezte, amely „tartalmát tekintve mérhetetlenül felette áll más művészeteknek. Minden más művészet — írta — képtelen egy századát is elmondani annak, amit a költészet kifejez.” „De tökéletesen megváltoznak ezek a kapcsolatok — folytatja Csernisevszkij — amikor felfigyelünk egyrészről a költészet, másrészről pedig a többi művészet keltette szubjektív élmény erejére és elevenségére. Minden egyéb művészet az élő valósághoz hasonlóan, közvetlenül hat az érzésekre, a költészet a fantáziára . . . éppen ezért azt mondhatjuk, hogy a szubjektív élmény erejét és világosságát tekintve, a költészet alatta marad nemcsak a valóságnak, hanem más művészetnek is.” Csernisevszkij kifejezésével élve azt mondhatjuk, hogy korunkban a film a „legnemesebb és legteljesebb művészet" nemcsak „tartalmi gazdagsága", hanem „a szubjektív élmény ereje és világossága” miatt is. A. V. Lunacsevszkij a Film nyugaton és nálunk című könyvében, ismerteti V. I. Leninnel folytatott beszélgetéseit a filmről. Vlagyimir Iljics a fiatal szovjet filmművészet figyelmét három fejlődési irányra hívta fel. Az első, „széles körben tájékoztató híradó”, amelyet „képes publicisztikának” nevezett, s azt tanácsolta, hogy tanuljanak a legjobb szovjet újságoktól. A második: a tudományos-népszerű filmek, vagy ahogy Lenin emlegette „a képes nyilvános előadások a tudomány és technika különféle kérdéseiről”. A harmadik: „eszméink művészi propagandája szórakoztató képek formájában”, azaz a művészi játékfilm. Ily módon már negyven évvel ezelőtt Lenint nemcsak a film legelterjedtebb műfaja, a játékfilm érdekelte, hanem többi ágazata is. A film nemcsak művészet, hanem több mint művészet. Még nem teljesen idelemzett sajátos, új közlési eszköze az embereknek, az emberiség új nyelve. A szavak beszédjéhez hasonlóan, ez a „nyelv" nemcsak a művészi alkotásban használatos, hanem a tudományban, az adatközlésben, oktatásban és a kultúra sok más ágazatában. És ezzel kapcsolatban nemcsak új érvekkel erősödik Lenin gondolatának igazsága a filmről, mint a legfontosabb művészetről, hanem lehetségessé válik kiegészítése is: a film „a kultúra minden ágának legfontosabb közlési eszköze”, így vált a zseni paradoxona általános igazsággá. 2