Filmvilág, 1962 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1962-08-15 / 16. szám

Antonioni szemléletének legeredetibb voltása, ahogy a látszat és az igazság be­­bonyolult dialektikáját érzékeli. A felszín mögötti valódi világot nem úgy mutatja be, hogy ezzel semmissé teszi, eltörli teljességgel a látszatokat, hisz ennek az egész társadalomnak legjellemzőbb tünete a látszatok makacs élete, nehezen széttör­hető szívóssága. Még azt is vállalja, hogy ez a látszat adott esetben szép. Az embe­reket körülvevő környezet, a tárgyak, a házak ízlésre vallanak, kifinomultak, de még az emberi viszonylatok is: a sima­ fegyelem, a tanult udvariasság, nemcsak hazug, hanem jóleső vagy kellemes is. A film érzelmi töltését, hangulati áramát komponálja meg úgy, hogy egyszerre mindez a maga valódi valőrjében tűnik elő: az odaadó figyelem groteszk, buta banalitás lesz, a nagyváros elevensége, zajos forgataga pedig agresszív támadás­­az emberi érzelmek ellen. Egy példát, hogy érzékeltethessük ezt a művészi mód­szert. Az „Éjszakádban a házaspár betér egy bárba. Raffinált hangulatú előkelő mulató, egy néger táncosnő számát látjuk. Antonioni nem sajnálja az időt, hogy a legszakszerűbb tárgyilagossággal mutassa be minden mozdulatát: a teljesítmény el­képesztően tökéletes, minden gesztus té­vedhetetlen, gépszerűen pontos, a szép női test sosem látott ügyességgel hajla­dozik, még a megtöltött pohár sem borul ki kezében, fején, hasán, combján is tudja tartani, egy feszes hídállásban még inni is tud belőle — és egyszerre csak riasztani kezd, soha ennél lélektelenebb, borzalma­sabb teljesítményt. Az élményhez fokoza­tosan jutunk el, ahogy a hősök lelkiállapo­tával azonosulunk. Valami melegségre, vidámságra, érdekességre vágytak ezen az estén é­s a művészet varásza helyett megkapták a leghibátlanabb, legüresebb „produkciót”. A jelenet szimbolikája félreérthetetlen, noha Antonioni olyan valószerű hiteles­séggel kezeli anyagát,­­hogy csak végül, összegeződő élményként döbbenünk rá távolabbi jelentésére. De nála mindig hiányoznak az erőteljes, nyers hangsúlyok — nagyszerű ökonómiával érzi, hogy adott ponton túl a jelenet tartalma lesz „rút” — mi szükség volna arra, hogy ezt kívülről is fokozza, drasztikus elemekkel em­elje ki ízléstelenségét? Antonioni hal­latlan mértéktartással, tapintattal ábrázolja mindig a „csúnya” világot. Éppen csak megpendíti a hangot, a többit a néző asszociációs készségére bízza. Ez is igaz­ságérzetével függ össze és azzal az emlí­tett sokoldalú látással, mely tudja, hogy a dolgok egyszerre több jelentéssel bír­nak. Antonioni úgy mutatja be ezt a modern, nagyszerűen civilizált, jólétet és kényelmet biztosító világot, mint ami lényegileg megöli az embert, de a teljes­séghez hozzátartozik az is, hogy csak végső fokon pusztítja el, közben még él, tűnődik és szeretkezik és mindezt nem is rosszul. Antonioni tárgyilagossága teszi átélhetővé számunkra ezt a realitást, ezt a kettősséget. Igaza van Moraviának, Antonioni min­den eredetiségét csak úgy érthetjük meg igazán, ha valóságélményét, életérzését értjük, mely minden mondanivalója mö­gött ott húzódik. A világ abszurditásának „idegenségének” élményéről van szó, ez­ ad új megvilágítást bizonyos jelenségek­nek. Mikor az ember beteg, úgy néz saját sérült magára, kezére, testére, mint holmi idegenére, így figyelik Antonioni hősei is saját magukat, ilyen távoli fürkésző kí­váncsisággal, s nemcsak gesztusaikat, kör­nyezetüket, hanem mindig és újból ma­gukat benne. Ezért jelenthet revelációt egy házfal málladozó vakolata, egy vil­lanyoszlop égbemeredő rajzolata, az éj­szaka zenéje, egy sínpár gyomokkal borí­tott elhagyatottsága . . . Mintha először élnék át hovatartozásukat, pontosabban éppen azt, hogy ,nem tartoznak sehová. Alain Delon a „Napfogyatkozás”-ban

Next