Filmvilág, 1962 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1962-08-15 / 16. szám
Antonioni szemléletének legeredetibb voltása, ahogy a látszat és az igazság bebonyolult dialektikáját érzékeli. A felszín mögötti valódi világot nem úgy mutatja be, hogy ezzel semmissé teszi, eltörli teljességgel a látszatokat, hisz ennek az egész társadalomnak legjellemzőbb tünete a látszatok makacs élete, nehezen széttörhető szívóssága. Még azt is vállalja, hogy ez a látszat adott esetben szép. Az embereket körülvevő környezet, a tárgyak, a házak ízlésre vallanak, kifinomultak, de még az emberi viszonylatok is: a sima fegyelem, a tanult udvariasság, nemcsak hazug, hanem jóleső vagy kellemes is. A film érzelmi töltését, hangulati áramát komponálja meg úgy, hogy egyszerre mindez a maga valódi valőrjében tűnik elő: az odaadó figyelem groteszk, buta banalitás lesz, a nagyváros elevensége, zajos forgataga pedig agresszív támadásaz emberi érzelmek ellen. Egy példát, hogy érzékeltethessük ezt a művészi módszert. Az „Éjszakádban a házaspár betér egy bárba. Raffinált hangulatú előkelő mulató, egy néger táncosnő számát látjuk. Antonioni nem sajnálja az időt, hogy a legszakszerűbb tárgyilagossággal mutassa be minden mozdulatát: a teljesítmény elképesztően tökéletes, minden gesztus tévedhetetlen, gépszerűen pontos, a szép női test sosem látott ügyességgel hajladozik, még a megtöltött pohár sem borul ki kezében, fején, hasán, combján is tudja tartani, egy feszes hídállásban még inni is tud belőle — és egyszerre csak riasztani kezd, soha ennél lélektelenebb, borzalmasabb teljesítményt. Az élményhez fokozatosan jutunk el, ahogy a hősök lelkiállapotával azonosulunk. Valami melegségre, vidámságra, érdekességre vágytak ezen az estén és a művészet varásza helyett megkapták a leghibátlanabb, legüresebb „produkciót”. A jelenet szimbolikája félreérthetetlen, noha Antonioni olyan valószerű hitelességgel kezeli anyagát,hogy csak végül, összegeződő élményként döbbenünk rá távolabbi jelentésére. De nála mindig hiányoznak az erőteljes, nyers hangsúlyok — nagyszerű ökonómiával érzi, hogy adott ponton túl a jelenet tartalma lesz „rút” — mi szükség volna arra, hogy ezt kívülről is fokozza, drasztikus elemekkel emelje ki ízléstelenségét? Antonioni hallatlan mértéktartással, tapintattal ábrázolja mindig a „csúnya” világot. Éppen csak megpendíti a hangot, a többit a néző asszociációs készségére bízza. Ez is igazságérzetével függ össze és azzal az említett sokoldalú látással, mely tudja, hogy a dolgok egyszerre több jelentéssel bírnak. Antonioni úgy mutatja be ezt a modern, nagyszerűen civilizált, jólétet és kényelmet biztosító világot, mint ami lényegileg megöli az embert, de a teljességhez hozzátartozik az is, hogy csak végső fokon pusztítja el, közben még él, tűnődik és szeretkezik és mindezt nem is rosszul. Antonioni tárgyilagossága teszi átélhetővé számunkra ezt a realitást, ezt a kettősséget. Igaza van Moraviának, Antonioni minden eredetiségét csak úgy érthetjük meg igazán, ha valóságélményét, életérzését értjük, mely minden mondanivalója mögött ott húzódik. A világ abszurditásának „idegenségének” élményéről van szó, ez ad új megvilágítást bizonyos jelenségeknek. Mikor az ember beteg, úgy néz saját sérült magára, kezére, testére, mint holmi idegenére, így figyelik Antonioni hősei is saját magukat, ilyen távoli fürkésző kíváncsisággal, s nemcsak gesztusaikat, környezetüket, hanem mindig és újból magukat benne. Ezért jelenthet revelációt egy házfal málladozó vakolata, egy villanyoszlop égbemeredő rajzolata, az éjszaka zenéje, egy sínpár gyomokkal borított elhagyatottsága . . . Mintha először élnék át hovatartozásukat, pontosabban éppen azt, hogy ,nem tartoznak sehová. Alain Delon a „Napfogyatkozás”-ban