Filmvilág, 1969 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1969-12-15 / 24. szám

SZERETI-E A DOKUMENTUMFILMET? Játékfilmes rendezőket kérdeztem dokumentumfilmekről. Mint mindkét műfaj művelői, milyennek látják a műfajok közti különbségeket vagy éppen hasonlóságokat? 1. Zolnay Pál: — A filmes töltődik a dokumen­­tumfilmek rendezésekor. Ilyenkor látok, figyelek, tapasztalok, tanulok. De azt hiszem, sok művésznél van ez így, nem véletlen, hogy Heming­way az író, riporterként ment Spa­nyolországba, bár a riport nem az igazi „műfaja". Így van ez az iroda­lomnál sokkal fiatalabb művészet, a film esetében is, amelyik szinte most van születőben, kezd megszabadul­ni színházias irodalmi béklyóitól. — A dokumentumfilmet tehát lép­csőfoknak tekinti? — Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Az igazi nagy „szerelem” a játékfilm, de ha hosszabb ideig nem csinálhatnék dokumentumfilmet, na­gyon hiányozna. — Mennyiben önkifejező forma a dokumentumfilm, amely műfaji sa­játságainál fogva egy külső, adott valóságról informál? * — Az önkifejezési lehetőségek ugyanazok, mint a játékfilmben. A dokumentumfilmben is saját tartal­mat fejtek ki, a magam szempontjá­ból szerkesztek. Nem a „nyers” va­lóságot vágom össze. A tárgyi tény­­valóságon belül az eszmei valóságot kell megtalálni, s felismerni az ösz­­szefüggéseket — ezt kell megmutatni a filmben. Sokkal izgalmasabb, mint egy közepes játékfilm. — Mennyire lehet objektív a do­kumentumfilm ? — Mint minden műfajban, itt is állást kell foglalnia a rendezőnek. Akkor lesz objektív a film, ha a ren­dező felismeri a jelekből az általá­nost. Persze válogatni kell, de a té­nyeken nem lehet és nem szabad erő­szakot tenni. Azért halódott ez a mű­faj nálunk is olyan sokáig, mert pusztán illusztrációnak szánták elő­regyártótt elméletekhez. Most azon­ban nemcsak, hogy megengedik, de Zolnay Pál: Kelj fel és járj!

Next