Filmvilág, 1969 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1969-12-15 / 24. szám
SZERETI-E A DOKUMENTUMFILMET? Játékfilmes rendezőket kérdeztem dokumentumfilmekről. Mint mindkét műfaj művelői, milyennek látják a műfajok közti különbségeket vagy éppen hasonlóságokat? 1. Zolnay Pál: — A filmes töltődik a dokumentumfilmek rendezésekor. Ilyenkor látok, figyelek, tapasztalok, tanulok. De azt hiszem, sok művésznél van ez így, nem véletlen, hogy Hemingway az író, riporterként ment Spanyolországba, bár a riport nem az igazi „műfaja". Így van ez az irodalomnál sokkal fiatalabb művészet, a film esetében is, amelyik szinte most van születőben, kezd megszabadulni színházias irodalmi béklyóitól. — A dokumentumfilmet tehát lépcsőfoknak tekinti? — Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Az igazi nagy „szerelem” a játékfilm, de ha hosszabb ideig nem csinálhatnék dokumentumfilmet, nagyon hiányozna. — Mennyiben önkifejező forma a dokumentumfilm, amely műfaji sajátságainál fogva egy külső, adott valóságról informál? * — Az önkifejezési lehetőségek ugyanazok, mint a játékfilmben. A dokumentumfilmben is saját tartalmat fejtek ki, a magam szempontjából szerkesztek. Nem a „nyers” valóságot vágom össze. A tárgyi tényvalóságon belül az eszmei valóságot kell megtalálni, s felismerni az öszszefüggéseket — ezt kell megmutatni a filmben. Sokkal izgalmasabb, mint egy közepes játékfilm. — Mennyire lehet objektív a dokumentumfilm ? — Mint minden műfajban, itt is állást kell foglalnia a rendezőnek. Akkor lesz objektív a film, ha a rendező felismeri a jelekből az általánost. Persze válogatni kell, de a tényeken nem lehet és nem szabad erőszakot tenni. Azért halódott ez a műfaj nálunk is olyan sokáig, mert pusztán illusztrációnak szánták előregyártótt elméletekhez. Most azonban nemcsak, hogy megengedik, de Zolnay Pál: Kelj fel és járj!