Filmvilág, 1969 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1969-09-15 / 18. szám

rűbb dolog az emberi koponya, s ami ennél nagyszerűbb, azt is a ko­ponya találja ki. Az a néző, aki az Utazás a koponyám körül pontos le­másolását keresi, vagy kéri számon a filmben, csalódni fog. Éltem azzal a szabadsággal, hogy különböző ér­zéseket, gondolatokat, lázálmokat, amelyek szerintem Karinthy látás­módjának megfelelnek — jelenítsék meg filmi eszközökkel, még akkor is, ha az író pontosan nem így írta le őket. Ilyen például a bécsi lokál Szonyával, a korabeli híradók a Krupp Művekről, a rohanás a bécsi utcákon, a Wagner Jauregg klinika és Pötzl professzor montázsa. — Sokan ismerték, sokan olvastak Arankáról, Karinthy feleségéről. A filmbeli figura, akit Ruttkai Éva ala­kít, megfelel majd az igazinak? — Csak részben. Pletykaéhes or­szág vagyunk, tudom, sok néző az író magánéletének intimitásait ke­resi majd a filmben. Előre meg­mondhatom: hiába. Latinovits Zol­tán az író, és Ruttkai Éva a feleség szerepében olyan két embert alakí­tanak, akik se egymással, se egymás nélkül élni nem tudnak, gyűlölik, gyötrik és imádják egymást. — Milyen helyszíneken forgatják a filmet? — Budapesten, a New York-kávé­­házban, illetve a mai Hungáriában, a Centrál Kávéházban, a Gellértfür­­dőben, a Zoltán Klinika idegsebé­szetén, Bécsben, Stockholmban. Szí­nes lesz a film, korabeli ruhákban játsszák, de a végén például össze­mosódik a múlt a mával, a mai stockholmi városképekkel. A film ugyanúgy, és ugyanakkor végződik mint a regény, a sikeres operáció utáni gyógyulással. Persze, egy Karinthyról szóló film előzetes híradását nem lehet a fájó nosztalgia nélkül befejezni: milyen kár, hogy aki a legjobb ötleteket mondta volna, aki a film legértőbb bírálója lehetett volna: Karinthy Frigyes maga — már nem él. PONGRÁCZ ZSUZSA FILMNYELV Közhely már, hogy a filmművészet alkotásai — úgy is, mint ihlető te­matikai megoldások és asszociációk forrásai, ám úgy is, mint a szerke­zetet befolyásoló tényezők — hatás­sal vannak a legújabb szépirodalom­ra, különösen a sokat kevés szóval mondani igyekvő elbeszélésekre, kis­regényekre. A magyar irodalomtu­dományban, irodalomkritikában is vannak már kísérletek — például Nemeskürty Istváné Mándy Iván szépprózájáról —, amelyek a „film­szerű látás” sajátosságait elemzik. És az is közhely, hogy a régebbi és újabb filmek bizonyos jelenetei, hő­sei, vagy akár csak címei évek óta mind többet szerepelnek a napi és hetisajtó publicisztikai írásaiban is. Lényegesen többet, mint a színpadi alkotások. Ehhez itt csak azt ten­nénk hozzá, hogy nemcsak konkrét filmek szolgálnak szívesen analógia- és jelkép-kincstárral a közírás szá­mára, hanem a publicisztikába (de a riportázsba is) bevonultak a film­kritika és a filmtudomány műszavai is. A „szinkronban lenni”, a „vágás”, a „montázs”, a „távlati kép”, a „to­tál” — olvassunk csak bele az új­ságokba! — polgárjogot nyertek, mint társadalmi, politikai, gazdasági jelenségek megközelítését segítő ki­fejezések. És külön érdekes kérdés — amiről a sajtótudomány kutatói­nak egyszer majd behatóan kellene szólniok —, hogy a film­szerkesztés új és legújabb módjai miképpen hat­nak egyes riportok sajátos „vágás­­technikájá”-ra is. E sorok írója nem vállalkozik — semmilyen — tudományos igényű analízisre. De mint aki rendszeresen, sokféle folyóiratot olvas, arra sze­retné felhívni — többek között — a kutatók figyelmét is, hogy mostaná­ban világnézeti, társadalomtudomá­nyi, filozófiai fejtegetésekben is mind többet (és mind sokoldalúbban) olvashatni filmekről, és egy kicsit „filmül” is. Az nem lepi meg az olvasót, hogy fiatal írók és költők — az „Új Írás” 8-ik számában közölt, nevezetessé lett nyilatkozataikban — gyakran emlegetnek film­analógiá­kat, és hogy egyik fő problémájuk — 10

Next