Filmvilág, 1969 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1969-09-15 / 18. szám
rűbb dolog az emberi koponya, s ami ennél nagyszerűbb, azt is a koponya találja ki. Az a néző, aki az Utazás a koponyám körül pontos lemásolását keresi, vagy kéri számon a filmben, csalódni fog. Éltem azzal a szabadsággal, hogy különböző érzéseket, gondolatokat, lázálmokat, amelyek szerintem Karinthy látásmódjának megfelelnek — jelenítsék meg filmi eszközökkel, még akkor is, ha az író pontosan nem így írta le őket. Ilyen például a bécsi lokál Szonyával, a korabeli híradók a Krupp Művekről, a rohanás a bécsi utcákon, a Wagner Jauregg klinika és Pötzl professzor montázsa. — Sokan ismerték, sokan olvastak Arankáról, Karinthy feleségéről. A filmbeli figura, akit Ruttkai Éva alakít, megfelel majd az igazinak? — Csak részben. Pletykaéhes ország vagyunk, tudom, sok néző az író magánéletének intimitásait keresi majd a filmben. Előre megmondhatom: hiába. Latinovits Zoltán az író, és Ruttkai Éva a feleség szerepében olyan két embert alakítanak, akik se egymással, se egymás nélkül élni nem tudnak, gyűlölik, gyötrik és imádják egymást. — Milyen helyszíneken forgatják a filmet? — Budapesten, a New York-kávéházban, illetve a mai Hungáriában, a Centrál Kávéházban, a Gellértfürdőben, a Zoltán Klinika idegsebészetén, Bécsben, Stockholmban. Színes lesz a film, korabeli ruhákban játsszák, de a végén például összemosódik a múlt a mával, a mai stockholmi városképekkel. A film ugyanúgy, és ugyanakkor végződik mint a regény, a sikeres operáció utáni gyógyulással. Persze, egy Karinthyról szóló film előzetes híradását nem lehet a fájó nosztalgia nélkül befejezni: milyen kár, hogy aki a legjobb ötleteket mondta volna, aki a film legértőbb bírálója lehetett volna: Karinthy Frigyes maga — már nem él. PONGRÁCZ ZSUZSA FILMNYELV Közhely már, hogy a filmművészet alkotásai — úgy is, mint ihlető tematikai megoldások és asszociációk forrásai, ám úgy is, mint a szerkezetet befolyásoló tényezők — hatással vannak a legújabb szépirodalomra, különösen a sokat kevés szóval mondani igyekvő elbeszélésekre, kisregényekre. A magyar irodalomtudományban, irodalomkritikában is vannak már kísérletek — például Nemeskürty Istváné Mándy Iván szépprózájáról —, amelyek a „filmszerű látás” sajátosságait elemzik. És az is közhely, hogy a régebbi és újabb filmek bizonyos jelenetei, hősei, vagy akár csak címei évek óta mind többet szerepelnek a napi és hetisajtó publicisztikai írásaiban is. Lényegesen többet, mint a színpadi alkotások. Ehhez itt csak azt tennénk hozzá, hogy nemcsak konkrét filmek szolgálnak szívesen analógia- és jelkép-kincstárral a közírás számára, hanem a publicisztikába (de a riportázsba is) bevonultak a filmkritika és a filmtudomány műszavai is. A „szinkronban lenni”, a „vágás”, a „montázs”, a „távlati kép”, a „totál” — olvassunk csak bele az újságokba! — polgárjogot nyertek, mint társadalmi, politikai, gazdasági jelenségek megközelítését segítő kifejezések. És külön érdekes kérdés — amiről a sajtótudomány kutatóinak egyszer majd behatóan kellene szólniok —, hogy a filmszerkesztés új és legújabb módjai miképpen hatnak egyes riportok sajátos „vágástechnikájá”-ra is. E sorok írója nem vállalkozik — semmilyen — tudományos igényű analízisre. De mint aki rendszeresen, sokféle folyóiratot olvas, arra szeretné felhívni — többek között — a kutatók figyelmét is, hogy mostanában világnézeti, társadalomtudományi, filozófiai fejtegetésekben is mind többet (és mind sokoldalúbban) olvashatni filmekről, és egy kicsit „filmül” is. Az nem lepi meg az olvasót, hogy fiatal írók és költők — az „Új Írás” 8-ik számában közölt, nevezetessé lett nyilatkozataikban — gyakran emlegetnek filmanalógiákat, és hogy egyik fő problémájuk — 10