Filmvilág, 1973 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1973-12-01 / 23. szám
elsősorban annyiban érdeklik, amennyiben Komlós azonos velük. Hiába, a képernyőn a személy a vonzó, nem a nézetei, illetőleg ezek a nézetek annyira vonzóak, amennyire a személy meg tud győzni bennünket felőlük. És ez a meggyőző erő — éppen Komlósnak a kritikusi elvei szerint — döntő fontosságú. Mert a kritikus, hallottuk, bizalmi ember. A kritikában a közönség a saját véleményét keresi a sajátjáénál hitelesebb és beavatottabb megfogalmazásban : azt a véleményét, amelyben hihet. És Komlós élete példája annak, hogyan kell elnyerni ezt az igényes bizalmat. Az a kedves mosolyú, idős férfi, akinek szép otthonába az Óbuda fölötti dombok derengenek, nem egykönnyen érte el ezt a még ma sem egészen harctalan idillt. Háború és fogság, emigráció, szűkös kenyér, felfüggesztés, náci láger, (erről nem is beszélt!), utáni bizalmatlanság, tudományos rangjához méltatlan, tulajdonképpeni élettervétől eltérő munka. Akik a Nyugatot nem szerették, azok félreállították őt is. De ő megtöltötte a maga mondanivalójával a szükségtémát: a XIX. század második felének irodalmában is azt a művészi és emberi felfogást hirdette, amit a Nyugat kapcsán közvetlenebbül és szembeszökőbben mutathatott volna be: a haladás és hűség kettős eszményképét. Ennek a tévéműsornak is ez volt a szépsége és tanulsága. KESZI IMRE MŰHELYTANULMÁNY VAGY VERSKOLLEKCIÓ? Rab Zsuzsáról kevés lenne leírni a sztereotípiákat, miszerint ,Jeles műfordító”, „kiváló nyelvművész’'; ő más és több: olyan költőegyéniség, akiben megvan az igény és a tehetség ahhoz, hogy ne csak tolmácsává, hanem kiválasztójává is legyen a világirodalomnak. Helyettünk és értünk kalandozik századokon nyelvterületeken és irodalmi irányokon keresztül, nem foglalkozásként, hanem a „megszállottak kedvteléseként” végzi alázatos-büszke munkáját. Nem hinnék, hogy akármelyik más nyelvre hamarabb lefordítanák a szovjet poézis legfrissebb érdekességeit, hogy a rokon nyelveken kívül valahol is lenne olyan érték, mint a Sárkányölő című kötetben magyarra tolmácsolt óorosz énekek és balladák — s ha tevékenysége közben Rab Zsuzsa eltekint a protokolltól, ma még ismeretlen fiatalokat kutat fel, ezzel még inkább hitelesíti egészséges elfogultságát, személyes ízlését, ő maga mondja komolyan tréfásan Hózápor című gyűjteménye utószavában : „— találja meg az olvasók közül ki-ki a hozzá leginkább szólót, és próbálja kijelölni jövendő helyüket. Játéknak sem utolsó ez.” Érthető érdeklődéssel vártuk hát a november-i tévéműsort, amely „A műfordító műhelyében” címmel, rangos színészek sorával ígérte, hogy betekintést enged a rokonszenves művészre és munkájára. Sajnos, pontosabb cím lett volna: „Kedvenc verseim”, mivel műhelytitkok, vallomások helyett inkább verskollekciót kaptunk. Rab Zsuzsa ugyan kétszer is szót kapott, de nagyon rövid időre, és bár kedvesen mondotta el pályakezdése nosztalgikus-mosolyogtató történetét, arra már nem volt ideje, hogy tulajdonképpeni munkásságáról, esztétikájáról érdemben beszélhessen. Pedig — ismét csak az adás elmére utalunk — milyen izgalmas lett volna egy pár soros fordítás megszületésének nyomonkísérése, az első kísérlettől, a variánsokon át a lezárásig; két-három perc is elég lett volna rá, és élénkítette volna a műsort; már nem is beszélve egy eredeti versszak és magyar nyelvű fordítása összecsendítéséről. Amit mindenképpen hiányoltunk, az a leglényegesebb: Rab Zsuzsa szépen szólt arról, milyen fontos szerepet játszik kutatásaiban a kíváncsiság; menynyire izgalmas lett volna megtudni, miért, hogyan szokott választani , mi „fekszik” neki és mi nem; mit érez valóságos költészetnek és mit nem.. . Néhány gondolat csupán és valóban bekerültünk volna „a műfordító műhelyébe”, míg így csak tisztes távolból szemlélhettük. Nem adott ezekre a toluló kérdésekre választ a műsor sem. Igaz, három részre oszlott: a világ népköltészete, a világ lírája, szovjet költők, ám sem ezek között, sem az egységes tagozódásokon belül nem volt belső kompozíció, sem olyan hangulati elem, ami valamiféle egységet teremthetett volna. Valójában állóképek sorozatát kaptuk, és egy idő után már nem figyelhettük Rab Zsuzsa műfordítói művészetét, hanem csak a túlzott bőséggel váltakozó színészarcokat, versmondási elképzeléseket, tizennégyféle témát tizennégyféleképpen. A ritkán felcsendülő, halk zene sem adott időt pihenésre — a műsor végül is vers- és színészkavalkáddá változott. Ígért szándéka ellenére. Így is felfigyeltünk Farkas Katalin szerkesztő igényes verskiválasztására, a szerény eszközökkel cserélt díszletekre, az előadók közül Sinkó László, Gór Nagy Mária, Nagy Attila, Ronyecz Mária szerencsés találkozására a mondott verssel, BARCSI GYÖRGY