Filmvilág, 1973 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1973-05-15 / 10. szám
Librettó zene nélkül Rossini és Donizetti zseniális zeneszerzők voltak, ezért megengedhették maguknak, hogy más lehetőség híján csapnivaló librettóból írjanak vígoperát. Kolozsvári Grandpierre Emil tévéjátéka, a Trónörökös tulajdonképpen azt igazolja, hogy manapság a tévé egy Rossini vagy egy Donizetti ügyességével rendelkezik, a lehetőségeinek nincs határa, mert a rendezői és a színészei segítségével akár egy viccből is főműsort csinál. A Trónörökös meséje a következő: a Zord Atya végrendeletében azzal a feltétellel hagyja a birtokát Máté Uraság nevű fiára, hogy egy éven belül feleségre és gyermekre tesz szert. Máté Uraságnak fő a feje az örökség miatt, mert nem szereti a nőket. Hogy miért? Csak. Ez egy prae-freudista korban játszódó történet. Máté Uraság szerencséjére a tévéjáték második félidejében megjelenik a Furfangos Borbély, és némi szortírozás után feleségül adja az ifjúhoz Ledér Kislány nevű gyermekét. A fináléban az Anyakönyvvezetőt látjuk, majd az újdonsült házaspárt a nászágyon, ahol is Máté Uraság boldogan értesül arról, hogy Máté Uraságné, szül. Ledér Kislány személyében nemcsak egyszerű feleséget kapott, hanem komplett családanyát, aki már három hónappal a házasság előtt hathatós intézkedéseket tett a végrendelet 2. sz. pontjának teljesítése érdekében. Így hát Máté Uraság testestől-lelkestől átadhatja magát kedvenc sportjának, a dominózásnak. Ez nem vicc. Vagyis nem ez a vicc. A fiatal pár valóban dominózik az utolsó jelenetben. Ennél többről nincs szó a tévéjátékban. És az sem igaz, hogy Don Basilio, Belcore őrmester vagy Dulcamara, a csodadoktor is benne lenne. Egri István, a Trónörökös rendezője ennek ellenére észrevette, hogy az egyetlen járható út az, ha a képtelenül egyszerű történetet visszaformálja azzá, ami volt: commedia del’arte bohózattá. A színészek ebben a rendezésben pantomimjelenetekkel vagy rikácsolással próbálták feledtetni a cselekmény és a szöveg hiányát. Schatze., Komlós Juci, Agárdy Gábor