Filmvilág, 1974 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1974-04-15 / 8. szám
Fenyő Aladár, Bársony Rózsi, Turay Ida — a személyes élmény erejével színesítették megkopott filmszalagok halhatatlan varázsát. Jól pergett a műsor — most is Farády István vezette —, élvezetes volt, még ha szívesen időztünk is volna egy-egy részletnél kicsit tovább, dehát a műsoridő is éppúgy rohan, mint az Idő, s szemben vele, véges is. Az összkép a fontos, melyet egy nemzedékeknek adott a Színészmúzeum egy nagy komédiásról, aki tragikusan halt meg, messze a hazától, ötvenhárom éves korában. Azt már felesleges is újra megjegyezni, hogy Kabos színpadának emlékei csak szavakban ködlöttek fel a műsorban — színházi anyagából semmi sem maradhatott fenn, de itt is hangsúlyozni kell: Kabos Gyula színpadi színész volt, csodálatos színpadi pillanatait írások, történetek, emlékcipelők őrzik. Ne írjuk le meglepetten, mint valami ritka csodáról, hogy milyen drámai ereje, tragikus sodrása volt Kabosnak — minthogy színész (művész!) volt, tudta, hogy az ember sokféle és sokszínű, s a komikum meg a tragikum legalábbis unokatestvérek. Egy apróság még: sok volt ezúttal is a fejnélküli alak az archívanyagokban. Bosszantó volt például Csortos Hyppolitját arc nélkül látni; ez a hiba aligha a készülékben van, inkább a technikai megoldásban. S nem először. DEMETER IMRE — 1 °c A film címét elolvasva, fantira gyanakodtam. Vagyis magyarul sci-fire. Szerencsére, megnéztem a tévéújságban a tartalmat és elolvastam az alkotók (Szitányi András és Sztevanovity Dusán) rövid nyilatkozatát. Ezek a dolgok felkeltették érdeklődésem. Kiderült ugyanis, hogy a filmnek semmiféle tartalma nincsen, az alkotók pedig nemigen tudják megmagyarázni, hogy mit csináltak és miért. Ez a két negatívum kellemes sejtelmeket keltett bennem. Arra kellett következtetnem belőlük: csak akkor tudhatom meg, miről szól ez a film, ha előbb megnézem. Szeretem az olyan alkotásokat, melyek maguk mondják el mondanivalójukat, s nem bízzák azt a mit sem sejtő alkotókra. Különösen, ha egy zenével, színekkel, mozgással és ritmussal kombinált elektronikus költeményről van szó. Ha az alkotók előzetes nyilatkozataikban túlságosan is részletesen beavatnak műveik mondanivalójába, alkotói szándékaikba, értelmezik művüket, sőt — mint egyre gyakoribbá válik — még a kritikát is (természetesen: elismerően) megírják az előzetesben — gyanakodni kezdek, hogy vagy az én értelmemben nem bíznak vagy a művükében. E rövid, színes, elektronikus tévé-fantázia szerzői azonban az „előzetesben” közölt s őszinte kétségekkel átszőtt beszélgetésükben inkább arról adtak számot, mire tesznek kísérletet. Igaz, nagyon átgondolt, sok zenei és képzőművészeti jártasságot feltételező és alapos szaktudást kívánó kísérletet. (Az elektronikus képalkotáshoz a színes kép- hangtechnikának mérnöki szintű ismerete szükséges.) S éppen nagy hatáslehetőségei miatt — nagy művészi ellenállás a hatásvadászat s a látványos trükkök kísértésével szemben. Ez a kis film inkább líraiságával lepett meg. Líra alatt itt nem halkságot, elérzékenyülést, belefordulást értve — inkább a szerzők képzettársításának könnyedségét, s azt a képességüket, hogy bizonyos fokig a néző asszociációit is irányítani tudják. Mintha hanyattfekve a szellős réten (pedig milyen meleg volt a vetítőben) néznénk a felhők játékát; örülnénk, hogy képzeletünk milyen alakzatokkal, színekkel, harmóniákkal sőt történetekkel ruházza fel az önkedvükre gomolygó s egyáltalán nem tetszésünket kereső felhőket. S nem vesszük észre (itt kezdődik a művészet) hogy valaki azért megsúgja nekünk — néha alig hallhatóan — mi is történik odafent a felhőkkel. Azt pedig nem is sejtjük, hogy a felhőket is ő eregette az égre, s a megvilágításukról is gondoskodik. Nagy ámítás így sem történt , hiszen valószínűleg a természet is elektronikával dolgozik. Kíváncsi vagyok, mit olvasnak majd ki e felhőjátékból a Montreux-i fesztiválon. Én úgy érzem, érzékenyen, ihlettel megkomponált felhőkről van szó, melyek megérdemelnék, hogy valamilyen díjjal ússzanak haza. HÁMOS GYÖRGY 26