Filmvilág, 1974 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1974-03-01 / 5. szám
zők darabjaival, amelyeket nálunk rendeznek. Ilyen a most készülő Benyovszky sorozat is. — Hiszek a vendégrendezések vérfrissítő hatásában! Még eddig minden vendégrendező hozott és hagyott itt tapasztalatokat. Ugyanúgy, ahogy a külföldre látogató magyar rendezők is. — Vannak legkedvesebb munkái? — Mint mindenkinek. Az említetteken kívül ilyen volt A fehér kór, amelyet már gyermekkoromban láttam filmen és színpadon egyaránt, mégis a megcsinálás és a megcsinálás tanulságai tették egyik legkedvesebbé. — Külön műfaj-e a televíziós dramaturgia? — Ezen még nem gondolkoztam. A gyakorlat csiszolja az embert olyanná, hogy képernyőben gondolkozzék. — Illusztrálná egy példával? — Egy öregúr azt mondja egy fiatalembernek: ön egy pernahajder! És kicsoszog. Ha ez a kicsoszogás nem hord újabb információkat — pl. észrevéteti, hogy jobban megrokkant a bácsi, vagy az életből való eltávozás szimbóluma, stb. — akkor a jelenet már a szöveggel befejeződött. Mert csak addig kell tartania, amíg eléri célját. (Tanulság: a cikknek is.) TORDAY ALIZ Színészmúzeum: BAJOR GIZI Furcsamód, az eddigiek közül ez volt a legélőbb Színészmúzeum. Pedig talán a legkevesebb filmanyagból készült, a Bajor Gizi legendás színpadi alakításairól inkább csak fényképek vallottak; több volt a tanú, mint a megörökített esemény. És mégis... A meghatott mondatok és albumba illő fényképek közül végig ott sugárzott felénk az egyszeri és megismételhetetlen csoda: Bajor Gizi. Nemcsak következtetni tud az újabb nemzedék ebből a műsorból, hogy milyen lehetett ez a különleges, nagy színésznő, mert egy-egy utánozhatatlanul muzsikáló Bajor-mondatból azt is látja: ilyen volt. Ez az érzelmekkel telített hang, ez az égi zene, dráma és költészet remekművű ötvözete körülírni zsikálta az egykori fényképeket, Bajor Gizi száz arcát, az ezer közül, vagyis azt az egyetlenegyet: az övét, s ott volt már a szobákban, túlzenélve évtizedeket, elmúlást, életről és halálról való legendákat. Igen, ilyen volt. Mondhatnánk, ez a szép műsor elsősorban Bajor Gizi érdeme, s ez igaz is volna — ám igazságtalanok lennénk a Színészmúzeum annyiszor elismert és bírált alkotóival, ha nem irnánk meg: az ő ízlésük, mértéktartásuk, válogatásuk legalább annyira segítette ezt a szép műsort, mint az, hogy ők is rajonganak Bajor Giziért. Bános Tibor forgatókönyvíró és Csenterics Ágnes rendező-szerkesztő olyan tanukat és pályatársakat vonultatott föl, hogy szerencsére — legalább részben — megváltozott (előnyére!) a narrátor-megoldás. Gobbi Hilda például nagyszerű alaphangot adott a műsornak, az ő nagyerejű érzelmi világa, őszintesége éppolyan lényeges eleme volt az adásnak, mint Ruttkai Éva gyönyörű jelenléte, vagy Nagyajtai Teréz és Diósy Antal dokumentum-értékű vallomása. S éppen ezért volt ez a Bajor-műsor kivételes erejű, mert — ha nem is felelhetett a művésznő emlékét körüllengő tragédiát feszegető kérdésre — Bajor Gizi (és férje Germán Tibor professzor) nagyszerű emberségével is tele volt a film. A filmrészletek — például a Két fogoly — megintcsak felvillantott egy eltűnt világot, s Bajor Gizinek olyan partnereit mutatta meg, akik közül a legtöbben már a Színészmúzeum lakói. Persze, van Budapesten Filmmúzeum is, s alkalmasint a kópia minőségétől függ, hogy például az említett Bajor Gizi-filmet műsorra tűzi-e? Mindenesetre, szép, emlékezetes óra volt, a magyar játékszín egyszeri csodájáról. DEMETER IMRE