Filmvilág, 1974 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1974-01-15 / 2. szám

csa törvényszerűség. Mennél régibb egy szil­veszteri műsor, annál jobb. Látszólag. A való­ságban a szilveszteri műsorok nagyjából egy­formák. Mi változunk. Ráadásul a kritikák, a recenziók, továbbá a közvélemény rendszere­sen félrevezeti a közön­séget, mert pillanatnyi hangulaton alapszik. Hogyan lehetne ezen segíteni ? Beható módszertani kutatásaim eredménye­ként rájöttem a megol­dásra. A szilveszteri mű­sorokat nem szilveszter­kor csinálják, hanem he­tekkel, és hónapokkal előbb. De mikor szok­tak írni róla? Egy két nap múlva. Ez így nem jó. A műsorkészítésnek megfelelően itt is be kell vezetni a tervszerűséget. A szilveszteri műsorról csak akkor lenne szabad írni, amikor a szubjek­tivizmusába belegaba­lyodott kritikus már a jövő évit is látta. Ezekkel a jelentős kér­désekkel most azért tud­tam foglalkozni, mert az idei műsor tényleg meg­nyugtató volt. Igazán, mint egy jól nevelt, csen­des vendég ... Senkinek egy rossz szava sem le­het róla. Az örökös ka­­jánkodók most alaposan megkapták a magukét. Tanulhatnak tisztességet, önfegyelmet, szerénysé­get, udvariasságot. Bi­zony. Csak azt nem értem, hogy az ilyen példás vendég mit keres a nagypofájú szilveszteri társaságokban. Mit szólt hozzá, hogy nem enged­tük szóhoz jutni? CSÁSZÁR ISTVÁN SZÍNÉSZMÚZEUM: GŐZÖN GYULA Nemrégen még itt volt közöttünk, igaz, évek óta már nem játszott se filmen, se színpadon. De nagyon közeli még a kép, melyet a mai közönség őriz Gázon Gyuláról. S íme, most ő is a Színész­múzeum lakója lett: egy órára megjelent a laká­sokban, a nézőkre kacsintott, hogy el ne felejtsék. S mi megilletődve figyeltük, s idéztük fel a ma­gyar színjátszásnak e kedves-vidám, sokszínű alak­ját, ki valaha — Juhász Gyula és Em­őd Tamás barátjaként — a sápadt kis reichstadti herceget játszotta Nagyváradon, hogy azóta több mint fél­századig remek figurák sorát teremtse meg a szín­padokon. Bános Tibor forgatókönyve és Csenterics Ágnes szerkesztése-rendezése sikeresen villantotta fel Gázon pályájának színes mozaikjait — jól esett nézni őt és partnereit, régi filmkockákban s külön öröm volt egy-egy színházi pillanat, mint a Mil­­ler-muzsikus jelenete az Ármány és szerelem színháztörténeti jelentőségű előadásából, vagy a tüneményes Berky Lili oldalán a Nagymama ket­tőse. Jók voltak a tanúk: Fenyő Emil, ki rég el­­ködlött évtizedeket idézett fel, s Sinkovits Imre, ki nagyszívű szeretettel vallott Gyula bácsiról. Teljességet aligha kívánhatunk egy ilyen mu­zeális órától — az lehetetlen volna. A fontos a közelítés becsülendő őszintesége, s az a szándék, mely megtörni akarja a színészi múlandóságot, ez utóbbit cseppet se sikertelenül. Felhívja a figyel­met a magyar játékszín néhány kiválóságára, ezzel őrzi emléküket, új és új nézőknek vall róluk. Az ilyen szellemidézést természetesen meghatározza a fennmaradt anyag — írtunk már erről, nem is egyszer. Ez tehát adottság. A válogatás azonban az adott anyagok között igen lényeges, szóltunk már a Színészmúzeummal kapcsolatban erről is. A mostani adásban egy kissé, kivált a szövegek­ben, a kelleténél több volt az érzelmesség . Gázon derűje, utánozhatatlan humora ugyan jelen volt egy-egy bejátszott részletben, de a garabonc tré­famester, aki nagyszerűen elegyítette az érzel­meket a gázongyufás vidámsággal, egy kicsit a hát­térben maradt. Ám így is kellemes és hasznos órát töltöttünk el a képernyő előtt, amikor a messze járó Gázon Gyula vendégeskedett a Színészmúzeumban. S ezt az alkalmat is használjuk fel immár sztereotip só­hajaink ismétlésére: minél több filmszalagot a legnagyobb színházi pillanatokról, hiszen olyan gyorsan múlnak az évek! DEMETER IMRE

Next