Filmvilág, 1976 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1976-03-15 / 6. szám
meg, s azáltal „teszi szabadabbá az embert”, ha igazi torzulásokat, valóságos összefüggéseket mutat meg sajátos eszközeivel. Ezek az igazi öszszefüggések azonban csak az ábrázolási módszer következetes alkalmazásával fedhetők fel. A Zongora a levegőben a szatirikusan túlrajzolt és a valóságos, realista filmi láttatást vegyíti: az intrikusok kórusának karikatúrája nem fér meg a szelíd és ártatlan zongoraművész realista portréjával. Közöttük valóban lehetetlen mindenfajta kapcsolatteremtés — akár együttérzés, akár szembenállás —, ezért szemlélik értetlenül egymást a film elejétől a végéig. Bacsó nem találta meg a művészet és közönség igaz és meghatározó konfliktusának filmszatírái megfelelőjét. Az ifjú zenész és az áskálódó szomszédok viszálykodása nem igen mutat meg lényeges összetevőket ebből az élő társadalmi gondból. Még csak nem is mulattat igazán. Végül is milyen következtetésekre juthatunk a film láttán? Az emberek nem szeretik és irigykedve nézik a jókedvű, tisztalelkű fiatal művészeket, különösen ha azok elszeretik a lányukat és a feleségüket. Irritálja őket az a számukra érthetetlen dolog, hogy az ifjú, akinek éjszakára összekötözik a kezét, mégis zongorázik, mert a művész keze és fantáziája megköthetetlen. Egymásra is találhat a fiatal művész és közönsége — bár eléggé ritkán —, amikor a közönség magáénak vallja a művészt, és áhítattal hallgatja játékát az utcára kitett zongorán. Ugyanakkor halálát is kívánja, de az utolsó pillanatban aggódva lesi a megmenekülését, s ponyvával védi az agyonzúzódástól. Ezeknél a felismeréseknél meszszebbre nem vezet a Zongora a levegőben. Nem vizsgálja azokat a személyekben jelentkező társadalmi okokat, amelyek a közönség és művészet közti viszony újabb keletű elmérgesedését idézték elő. Nem azt kutatja, hol vét a társadalom, hol nincs igaza a művésznek, miben gátolja és hogyan segítheti a közönség a művészetet, hol az a híd, amin közlekedni lehet művész és közönség között. Minden bizonnyal az igazi művészet ez a kapocs. El is hangzik a filmben egy kérdés a főkönyvelő szájából: szükségünk van-e nekünk művészetre? Ilyen gazdaságosságra törekvő években kellenek-e a művészek? Bacsó is nyilván költőinek szánta a kérdést, benne van a válasz. SZÉKELY GABRIELLA Újvári Éva, Kállai Ferenc és Pécsi Ildikó