Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-02-15 / 4. szám
lág számára, mint önmagának. Ki vagyok? Honnan eredek? Kiktől és miktől vagyok olyan, amilyenné lettem? Zaharjev most visszafordítja Radoszlav Szpaszov kameráját — ez ebben a filmben Zaharjev tekintete — a bolgár múltba, a legendák idejébe, a felhőbe nyúló hegyek közé és a szűkre épített falusi utcácskákra, ahol a magas falak között éppen csak elfér egy ló lovasával, hogyha rátámadnának a településre, könynyebben lehessen védekezni. Balladás világra tekint rá Zaharjev. Pisztolyos, aranyért leányszöktetésihez szegődő wildwesti férfiak közé. Nekem a film néztében Paradzsanov neve jutott eszembe és magával sodró én fenséges moldáviai filmjének, az Elfelejtett ősök árnyainak képi fogalmazása. Valami nemesen magától értetődő ellentmondás bújik meg a képsorok alatt Baradzsanovnál is, Zaharjevnél is. Az ugyanis, hogy a népdalok és a kukoricafosztás közben énekelt balladák világa kábelek és hegyi tisztásra cepelt transzformátorok, fényszórók és felvevőgépek, nagy számú filmcsapat közreműködésével válik olyan bensőségesen magányossá és érintetlenné. Egy zajló hegyipatakban magára hagyott emberi viasszodást filmesek sokasága veszi körül, hogy szalagra vehesse. Mégsem érzem, sem Paradzsanovnál, sem Zaharjevnél, hogy a kamera — merő narodnyik stílszerűségből — pásztorfaragásokkal ékített volna, mint annyi folklorisztikus egzotikumhajhász moziselypegésnél, ahol a felvevőgépről vazelinszerűen csorognak le az eleve megihatott alkotó könnyűi, minek következtében a kihímzett képsorok völkischanzikszként édesgetnek, hívogatóan, mintha azt propagálnák: töltse szabad idejét az elandalító népi múltban! Zaharjev filmje olyan tárgyilagosan pillant a népi múltra, hogy még a kezdő képsorok hajnali de- Jelenet a filmből 22