Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-02-15 / 4. szám
rengésének képeinél Huszárik Zoltán—Tóth János fófilmje is megidéződik. Gyönyörködik a múlt formáiban, de nem pityeredik el. Kíváncsian hajol a részletek fölé — ezek erőteljesebbek az egésznél —, egy falukutató tárgyilagosságával méri föl a helyzetet, egy képzőművész formaérzékenységével időz el egy korhadt ablakkeretnél vagy egy ódon formájú, fúvott borospalacknál. Zabharjev nem néprajzi nevűt színez mozivászonra. Szabatossága, némelyes képi bőbeszédűsége, komótossága, saját helyét igyekszik kijelölni. Ahonnan jöttemre keresi a választ. Miből lettünk ilyenné? — kérdi. Lehet, hogy csak az én parabolákkal elfertőzött szemem érez a képsorok alatt némi dupla jelentést; talán csak én látom bele az akarata ellen arává tett leányzó történetében, makrancos szökéseiben, leánysárgát lőfegyverrel védelmező meséjében a másik jelentést. Azt ugyanis, hogy a szabad választás és a saját magunk elégyötrődte vonzalmak mellett szavaz a film, amit ha nagyon akarunk, politikailag is értelmezhetünk. Mindez, ha benne van is a Férfias időkben, és nem a szemem csal meg akkor sem undokul szájtba tömködő parabolisztikussággal van ott, hanem ironikusan elrejtőzve a kalárisszerűen fölfűzött képsorok közé, mögé, fölé, alá. "Még csak annyit a művészdiákkori Eduról, hogy miközben tisztán emlékezem mosolyára és nyugalmat terjesztő hallgatagságára, nem tudom fölidézni egyetlen mondatát sem. Edu hallgatag fiú volt. Filmje is hallgatag. Nem locsog-fecseg, viszszaélve a hangrögzítő berendezések és a nézők türelmével. Amit mondani akar, azt a képek és a mozgás mondja el, a megvilágítás és az árnyékban tartás alkalmazása. MOLNÁR GÁL PÉTER Velko Kanev és Marina Dimitrova