Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-03-15 / 6. szám
CSATATÉR (MOHÁCS 1976) Vérbeli vitafilm. Annyira az, hogy hogyan is szólhatok róla filmként? Sokkal inkább arra csábít, hogy rögvest belevessem magam is a vitába. Különös vita, sőt per ez. Évekigévtizedekig Papp László régész vívta, szinte egyedül, s nem is annyira szóval, hanem magával azzal, hogy makacsul kutatott. Időnként kapott néhány század katonát, s megesett még az is, hogy a munkáját megörökítő stáb a filmköltségvetésből neki juttatott valamit. (Erről egy külön film szól, a nemrég elhunyt Lakatos Vince egyik utolsó munkája, a Mohácsi titok.) Papp László csekély hivatalos támogatást kapott, és nemcsak azért, mert szűkösek az anyagiak. Sokan eleve úgy vélték, hogy a mohácsi gyászteret s a csata áldozatait kutatni nem kell. Pontosabb lesz a csata menetéről a kép? Kevéssel talán igen, de a hadtörténeti kérdőjelek némi feloldása megéri-e a temérdek fáradságot? Viszont a sok ezer — nyilván kirabolt — halott nem ígér olyan régészeti leletanyagot, ami tudásunkat számottevően bővítené a korról... Papp László meghalt, s a kutatás sorsa még mostohább lett. Közben azonban közeledett a mohácsi vész 450. évfordulója. S ezzel kezdődik tulajdonképpen ez a film, annak történetével, hogy az évforduló kapcsán hogyan merült fel egy mohácsi emlékhely létesítésének gondolata. S ettől a pillanattól kezdve sűrűn sorjáznak a vitatémák. Igaza van-e a természetvédelemmel foglalkozó hivatalnak, ha úgy véli, hogy a munkája ne korlátozódjék csupán ritka virágok termőhelye, ritka madarak fészke, pusztuló lápok, különleges sziklák és a többi hasonló természeti objektum védelmére, hanem ha területet véd, akkor oltalmazza a nevezetes történelmi események, csaták színhelyét is. Mióta a régészetben is a megfelelő feldolgozás és bemutatás egyik legjobb módja az in situ, a saját helyén konzerválás, igazán nyilvánvaló, hogy minden nemzeti park csak gazdagabb lesz, ha területén nem csupán a természet-, hanem a történelemtudományok is látványos-hiteles képviseletet kapnak, s a történeti emlékhelyek bizonyos nagyságú környezetükkel, természeti keretükkel együtt őrizhetők meg igazán. Eddig tehát a válaszunk igenlő. Ám nincs-e igazuk azoknak is, akik úgy vélik, hogy a mohácsi csatatéren a 450. évfordulón ünnepélyesen felavatott emlékhely részben elvileg is, főként azonban gyakorlatilag elhibázott? Az első kérdés itt rögtön az, hogy ünnepeljünk-e vesztett csatát? S ha nem ünneplésnek nevezzük, hanem megemlékezésnek, akkor milyen lehet ennek méltó formája? És szükségszerű volt-e, hogy ha már — a közelgő évforduló szorításában igen gyorsan — akkora és olyan emlékhely létesült, amilyen ma a mohácsi síkon látható, akkor ennek létesítése nem szolgálta a csatatér tudományos kutatásának kiszélesítését, sőt hosszú időre visszavetette azt? Korábban tíz- vagy százezrek sem voltak szolid tudományos munkára, most viszont rögtön lett 15—20 millió az emlékparkot létrehozni. És amikor a park földmunkái során váratlanul új tömegsírok kerültek elő, nagyobbak, mint amelyet a tervszerű kutatás valaha is eredményezett — felületes vizsgálódás után e sírokat úgy temették vissza, hogy bizonyos szempontból lehetetlenné tették a bármikori további tudomás