Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1978-01-01 / 1. szám

van, de csak részlegesen. És ha ehhez még hozzáfűzzük, hogy a filmszínház­nak is van közönsége, bizonyos érte­lemben legalább a befogadás — no­ha az alkotástól elszakítottan — nyil­vános, akkor a televíziónál még ez a nyilvánosság is eltűnik, mert hiszen néhány ember ül a képernyő előtt, sokszor csak egy, és a tömegremete, akit fal szigetel el a másiktól, a ma­ga cellájában mered a képernyőre. S a tömegremete Shakespeare-t néz, azt a Shakespeare-t, aki a nyilvános­ságra szánt mindent, aki úgy fogal­maz, hogy az közvetlenül éppen a nyilvános előadásban hasson, és aki éppen ezért költőileg is csak ebből érthető meg. S ha mindezt tudomásul vettük, akkor néhány, az előbbieknek ellent­mondó tényt is tudomásul kell venni. Az egyik az, hogy ezen nehézségek ellenére — vagy talán éppen ezek miatt? — a magyar televízió egyik legnagyobb és hivatalosan is elismert teljesítménye a Fehér György által rendezett III. Richard volt. A bírá­latok elmondták, hogy a televízió eszköztárát és lehetőségeit a legjob­ban aknázta ki arra, hogy Shakes­­peare-t a képernyőre hozza. De ugyanígy említhetném azt, hogy a Royal Shakespeare Company napok­ban bemutatott Antonius és Cleo­patra- ja egy színházi előadás televí­zióra alkalmazása volt és joggal tart­ja úgy számon ezt a produkciót a nemzetközi közvélemény is, mint Shakespeare egyik legjobb tévére­­fordítását. Mi lehet az oka annak, hogy Shakespeare siker volt a szín­házban, azután sikert jelenthetett a filmen és most sikert jelent a tévén, holott az első a színház, ahol Shakes­peare valóban otthon van, ahol nem kell neki otthont teremteni; a máso­dik a film, mely legalább a hangulat megrajzolása szempontjából, a tér nyitottsága szempontjából — tehát valami plain air-ség tekintetben so­kat nyújthat, de már nem az ere­deti otthon; s végül a harmadik, a képernyő, ahol Shakespeare elvileg otthontalan volna. A dilemmát nagyon könnyű lenne azzal föloldani: minden Shakespeare­­előadás nehézsége a színek hirtelen változása, oda-visszatérés a különbö­ző színek között, és mindezt a film és képernyő hosszabb szünetek és díszletváltás nélkül meg tudja olda­ni. Aki Shakespeare-ben az átdíszle­­tezés problémáját komoly problémá­nak tekinti, elvi kérdésnek, az nem érti Shakespeare-t, nemcsak azért mert a Globe színház ezt igen egysze­rűen intézte el, hanem azért sem, mert a díszlet fontossági sorrendben Shakespeare-nél az utolsó helyre ke­rül. Azután ha valaki azt mondaná, hogy a képernyő elsősorban a pszi­chológiát tudja nyújtani, s ezen be­lül a színészi mimika eszközével él­het, akkor sok mindenben igaza vol­na ugyan, de Shakespeare-nél a pszichologizálás — legalábbis modern értelemben — aligha föllelhető. S bár a mimika fontos eszköz, általá­ban a színjátszásban és olyan nagy­szerű daraboknál mint a Shakes­peare-művek, különösen, de a mi­mika kiemelését már megcsinálhat­ta a film is, sőt, a színházban is le­hetséges a koptok kiemelése vagyis a mimika speciális megvilágítása. Ezek tehát nem jó válaszok. Más azonban a helyzet, hogyha megnézzük, mi hat valóban a shakes­­peare-i dráma lényegéből a képer­nyőn? Mindenekelőtt az, ahogyan a gondolatok, az egyes szereplők gon­dolatilag felépített útja a képernyőn megjelenik. Valóban a képernyő ki­forgatja bizonyos értelemben önma­gából a shakespeare-i művet. A shakespeare-i mű lényege az, hogy a gondolatok bizonyos szituációk szü­löttei és szituációkat szülnek. A film­beli Shakespeare-ábrázolások a szi­tuációkat és ezzel együtt annak han­gulatát önálló démiurgosszá emelik és ebből eredeztetik az összes gon­dolati változásokat. A képernyőn vi­szont a dolog megfordítva van. A képernyőn minden embernek, aki Shakespeare-darab szereplője, meg­van az elgondolása önmagáról, a vi­lágról, környezetéről, a jövőről Ezt apró-cseprő szituációk mindig meg­zavarják. De a szituációk elindítják az új tervet, az új gondolatot, az új lehetőség keresését, amely azután is­mét beleütközik valamely szituáció­ba. Az érdekes azonban mindenütt az, hogy mit gondol az ember — a szereplő — hogyan látja a valóságot és hogyan alakul át valóságlátása, miközben azt hiszi, hogy önmagát folytatja, vagy hogyan folytatja ön­ .

Next