Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-07-15 / 14. szám
dányszámban a lemezei, mint az övéik. És sok, főleg hangzásbeli sajátosságuk valóban a beat-zenével rokonnak tűnik. De a beatről azt tartották, akiket megdöbbentett betörésével, hogy maga az erőszak. Az ordítás művészeteként jelentkezett. Abbáék viszont, bár semmivel sem kisebb az erősítő apparátusuk, s néha a ritmusuk is ugyanolyan mellbe vágóan dübörög mint gombafejű elődjeikés szelídnek hatnak. Enynyire megszokta a világ a hangos megafonzenét? Mi változtunk, vagy a muzsika többet? Akik emlékeznek a beat berobbanására, azok talán nem felejtették el a 60-as évek francia, nyugatnémet, amerikai diákjózanságait sem. Egyszerű iskolareformért kezdték, aztán kiderült, hogy nem akarnak értelmetlenül meghalni Vietnamban, szoronganak a diplomás állástalanság kilátásai miatt, a gazdasági válság felhőitől, a társadalmi igazságtalanság elleni harc régi formáit naivnak és reménytelennek tartják... „Békét, most! Forradalmat, most!” Tüntettek, jöttek a rendőrök, a sortüzek, áldozataik, mártírjaik voltak. Az éleződés szélsőségek felé taszította sokukat, maoista demagógia, egyetemi sztrájkok, erőszak. S közben szólt a beat. Aztán kezdett elülni a nagy kavargás. És szelídülni a muzsika. Nálunk egyfelől a népzene motívumai törtek a friss hangzásokba, másfelől békés egyezségre lépett a beat-sereg, meg a régi érzelmességeket gyártó profizene. Nyugaton a visszaszelidülés az ötven év előtti Hollywoodig ment, míg az erre nem hajlókat új és abszurd vadságaival veszélyes vizek felé csábítja a punk. Ez már nemcsak ugyanabból a korból való, de egyenesen azonos a terrorizmussal, az erőszakkal. Az ABBA-zene a szelíd szárnyhoz tartozik, de a beat-nosztalgiából táplálkozik. A régi kőhajítás szélesre simult hullámverése. Ezt a kétségtelen stiláris különbségek sem tudják elpalástolni. A nosztalgia a mindössze évtizede lezajlott extázisok iránt az átélőktől átöröklődött a következő tizen-huszonévesekbe is. A film készítői igyekszenek kiaknázni ezt a nosztalgiát. Extázist rendeztek. Lehet, azért szolgál keretül az ausztráliai turné, mert ott valódi még a tömeghisztériáig, vagy legalább csődületig fokozható extázisigény. Lehet, hogy gondosan rendezni kellett, a helyszíni felvételeket pedig alapos manipulációval felhasználni. Bálványok — ezt akarják szuggerálni. A bálványszükséglet primitív emberi igény, a mostani fiatalokra pedig sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy primitívek. Hajlandók bálványozni akit megszeretnek, de csak úgy, ahogy a köznapi nyelvhasználatban mondják valamire: „imádom”. Imádják, ha valaki megszólaltatja beléjük fojtott érzéseiket, megnyitja számukra az emóciók zsilipjeit. Az ABBA-dallamok ezt teszik. A film is, a maga zenén kívüli eszközeivel, a zenét tolmácsolja. Szolgálja. Az extázis szorgalmazása arra ösztönözte a készítőket, hogy a ritmust, a lüktetést képi technikával, a hangzást jó kontrasztos vágásokkal dinamikusabbá tegyék, néha végsőkig fokozzák, így ez az ABBA már nem is egészen ugyanaz, melyet a rövid televíziós filmekből megismertünk. A rajongók közös életérzéseit kiélezi ez a film. Közhelyesen, ahogy az ABBA-számok közhelyesebbek, mint az előzményeik voltak. De ma mindennek jogunk van örülni, ami — ha akármilyen felszínesen is — erősíti a különben lazuló emberi kapcsolatokat, az egymás felé fordulás vágyát ébresztgeti, ellenáll az elidegenülési folyamat némító erőinek. FODOR LAJOS 26